Amikor az ember lemond értékeinek, pénzének, életének egy részéről, olyankor egy kicsit mindig meghal önmagának. Ehhez nem feltétlenül szükséges keresztyénnek lenni, elég a jól felfogott üzleti érdek: ha nincs áldozat, nincs nyereség.
Persze lelki szempontból másképp igaz ez.
Szükségtelen az áldozat, ha az a cél, hogy lekenyerezzük vagy manipuláljuk Istent velük. Az emberi erőfeszítés más területeken sikeres tud lenni, a lelki csatákban viszont kevésnek bizonyul. Az ottani nyereségeink nem a miáltalunk hozott áldozatokból származnak. Kegyelemből van üdvösségünk, a hit által, és ez nem tőlünk van: Isten ajándéka (Ef 2,8).
Egyedül kegyelemből. Egyedül a hit által. Egyedül Krisztus érdeméért.
Ugyanakkor vannak áldozatok, amik valami titokzatos, számunkra felfoghatatlan módon kapcsolják össze az eget a földdel, egyik embert a másikkal. Azon túl, hogy időnként szembesülnünk kell azzal, hogy nem élhetjük az életünket felelőtlenül, önző módon, a mózesi törvényekben van egy érdekes szakasz:
„Ti ne így szolgáljátok Isteneteket, az Urat, hanem azt a helyet keressétek fel, amelyet kiválaszt Istenetek, az Úr valamennyi törzsetek közül, hogy oda helyezze nevét, és ott lakjék. Oda menjetek, és oda vigyétek égőáldozataitokat és véresáldozataitokat, tizedeiteket és felajánlásaitokat, fogadalmi és önkéntes áldozataitokat, marháitok és juhaitok elsőszülöttjét. Ott egyetek Isteneteknek, az Úrnak a színe előtt, és örvendezzetek házatok népével együtt mindennek, amit szereztetek, amellyel megáldott benneteket Istenetek, az Úr.” (5Mózes 12,4-7)
Magyarán: ha keresed az Úrral való kapcsolatot, ne mások szokásai legyenek mérvadóak, ne a magad elképzeléseit kövesd, hanem azon a bizonyos területen és azon a bizonyos módon mutasd be az áldozatodat, ahol és ahogyan Isten elrendeli. A feltétlen engedelmesség a legnagyobb áldozat, amit ember hozhat Istennek.
Másrészt nem tudom, észrevetted-e milyen kemény áldozatot kér Isten a népétől: egyen, örvendezzen, legyen közösségben a háza népével, vegye számba a nyereségeit és az áldásait. Lássuk be, a mi elképzelésünkben az „áldozat” kifejezés nem teljesen ezt jelenti. Mi szenvedni akarunk, nem ünnepelni. És a világ számára pontosan azért visszataszító sokszor a mi keresztyén odaszánásunk, mert izzadságszagú, magamutogató, értelmetlen és egyben ijesztő is. Ellenben ott voltak az őskeresztyének, akik énekelve, mosolyogva haltak mártírhalált Jézusért – a virtusban gyönyörködő rómaiak pedig kíváncsiak lettek rá, hogy ki ez a Názáreti, akiért nemcsak élni, de meghalni is öröm.
Isten nem azt kéri, hogy viseld el a gyomrod korgását, bámuld a falat a monitorod helyett, vagy üres zsebbel rohangálj a világban. Ennek önmagában nem sok értelme van, legfeljebb a vallásos hiúságot táplálja.
- Amikor bele tudsz feledkezni a szolgálatodba anélkül, hogy észrevennéd, órák óta nem ettél már;
- amikor megindul a szíved, és oda tudod adni a szendvicsedet valakinek, aki mindenkitől csak lenézést kap;
- amikor eszedbe sem jut a telefonod után nyúlni, annyira belemerülsz a Bibliád olvasásába;
- amikor a pihenőidődet arra használod, hogy felköszönts valakit;
- amikor félbeszakítod a panaszkodást, és hálaadással Isten elé hozod a kívánságaidat imádságban, könyörgésben;
vagyis amikor keresztyén emberként úgy tudsz lemondani valós vagy vélt értékeidről, hogy az a testvéri kapcsolatok és az áldások feletti örvendezés legyen,
- akkor lesz az áldozatod „kedves, jó illatú, Istennek tetsző” (Fil 4,18);
- akkor tudsz majd saját elhatározásodnak megfelelően adni, nem kelletlenül vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti. (2Kor 9,7);
- akkor érted meg Dávid király szavait: „Tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.” Vagy a Filadelfia diakonisszáinak jelmondatát: „Jutalmam, hogy tehetem.”
- És akkor fogsz igazán mélyen összekapcsolódni Isten Bárányával, Jézussal, aki „önmagát adta értünk ajándékul és áldozatul Istennek” (Ef 5,2).
Az ilyen áldozatokra Isten nem csupán szívesen néz, hanem meg is jutalmazza:
„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok!
Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.
Ha nem járkálsz a nyugalom napján, kedvteléseid után az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. –
Az Úr maga mondja ezt.” (Ézs 58,6-14)
Kihívás: Mi az a számodra fontos dolog, aminek az áldásait ma örömmel vagy hálából át tudod engedni másnak? A figyelmed? Az időd? A pénzed? Az elismerés, ami neked járna? A meg nem érdemelt megbocsátásod?
Az áldozat, amit Jézus nevében hozol, nemcsak arra ad lehetőséget, hogy valami jót tegyél másokkal, hanem a szeretet is közelebbé, megfoghatóbbá teszi a számodra.
És mint tudjuk: Isten szeretet.
Olasz Tímea
