„Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16,3)
Ehhez a bibliai igéhez köthető az első olyan hitbéli élményem, amikor biztosan tudtam, hogy Isten szólt hozzám. Nagyon sok évvel ezelőtt az egyik osztálytársam ákombákom betűkkel kiírta ezt az üzenetet egy szabálytalanul kivágott papírfecnire, és nekem adta pont akkor, amikor egy elég fontos mérföldkőhöz és megmérettetéshez érkeztem. (Bevallom, nem emlékszem, hogy valaha elmondtam-e neki, hogy ez a gesztusa akkor milyen mértékben járult hozzá az életem alakulásához.) Akkor én ebbe az igébe szó szerint belekapaszkodtam, és a rettegett megmérettetés – konkrétan egy felvételi – sikerrel ért véget. És ez egészen biztosan nem az én érdemem volt. Mindennemű álszerénység nélkül, teljesen objektíven mondhatom, hogy abban a versenyszituációban esélyem sem volt jó eredményt elérni, és mégis ez történt. Ez pedig az egész további életemet meghatározta. És ez sem túlzás: az, hogy ki lettem, kikkel kerültem kapcsolatba, kik lettek a barátaim, ki lett a férjem stb. valahol kicsit mind ehhez a ponthoz, ehhez az életeseményhez köthető.
Pont ezért sokáig volt ez az ige fókuszban az életemben, de idővel bizony elhalványult az emlékeimben. A napokban azonban valahogy újra elém került, és vele együtt az összes hozzá köthető érzés, emlék, hit ismét felszikrázott. A bennem felhalmozódott sok csalódás, bizonytalanság, szorongás mind egy kérdésbe futott ki: most is rábíztam a dolgaimat az Úrra?
A Bibliában nagyon fontos szerepe van az emlékállításnak. Isten számtalanszor figyelmezteti a népét, hogy egy-egy fontos esemény után állítsanak emléket az adott történéseknek, annak, hogy az Úr hogyan szabadította meg őket. Ez nemcsak a múltról, az emlékek megéléséről szól, hanem a jelenről és a jövőről is: „Mózes ezt mondta a népnek: Emlékezzél meg erről a napról, amelyen kijöttél Egyiptomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az Úr. (…) És mondd el fiaidnak azon a napon: Amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett értünk, amikor kijöttünk Egyiptomból.” (2Móz 13, 3;8)
Az Istennel való közös út emlékei erős kapaszkodók lehetnek számunkra abban a jelenben, amiben talán épp nehézségekkel küszködünk. Ha Isten kijelentette nekünk magát már legalább csak egyszer az életünkben, akkor az egy olyan értékes élmény lehet, amit évek múlva is teljes bizalommal megragadhatunk. Épp ezért fontos lenne, ha megbecsülnénk ezeket az emlékeinket!
Napi kihívás: Ma szánj pár percet arra, hogy felidézz egy-két olyan pillanatot az eddigi életedből, amikor megtapasztalhattad Isten jelenlétét, támogatását, biztatását! Emlékezz arra, hogy akkor ez hogyan segített neked! Az az Isten, aki akkor ott volt veled, nem változott – Ő most is melletted van és támogat.
„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr…” (5Móz 8,2/a)
Papp Adrien
