„Mózes ekkor összehívta Izráel összes véneit, és ezt mondta nekik: Menjetek, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok az edényben levő vérbe, majd kenjetek az edényben levő vérből a szemöldökfára és a két ajtófélfára. Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján. Amikor átvonul az Úr, hogy megverje Egyiptomot, és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélfán, akkor kihagyja az Úr azt az ajtót, és nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házaitokba, és megverjen titeket is.
Tartsátok meg ezt az utasítást. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. Amikor bementek arra a földre, amelyet az ÚR ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást.” (2Móz 12,21–25)
Kisgyermekként mindig áhítattal figyeltem, ahogy nagyapám a templomba készülődött. Korán reggel felkelt, komótosan megreggelizett. Előszedte a borotválkozó készletét, szappanhabot vert a pamacsával, óvatos mozdulatokkal megborotválta az arcát. Előhúzta a szekrényből az ünneplő csizmáját, fényesre bokszolta. Megmosakodott, ünneplő ruhát öltött magára, ahogy illik. Előkereste a „zsótárt”, előkészítette a perselybe szánt pénzt. Mindezt olyan méltóságteljesen, mintha a királynő születésnapjára lett volna hivatalos.
Amióta össze-vissza vannak a vasárnapjaim, nagyon tudom értékelni azt, amikor sikerül két órát arra szánnom, hogy összekészítsem magamat az istentiszteletre. Kipróbáltam: 15 perc alatt készen tudok lenni, ha muszáj. De csak fizikailag. A lelkemnek kell az a két óra, hogy rá tudjon hangolódni az Úr napjára. Amikor anélkül indulok el, hogy ünnepbe öltöztettem volna a lelkemet, valahogy az ige sem talál könnyen szállást bennem.
Rájöttem: szükségem van szertartásokra. Biztonságot, tartást adnak, keretet biztosítanak az alkalmaknak, hogy ne csak beessek a pillanatba – legyen idő megérkezni. A szertartások segítenek különlegessé tenni hétköznapi történéseket. A magam által kitalált rituálék sajátommá teszik az élményeket.
És igen, vannak szertartások, amik oda terelnek az Úrhoz, ott tartanak mellette.
Mindig különleges pillanat az, amikor a kezembe veszek egy vérvörös színű üdítőt, és azt mondom: „Jézus vére értem hullt”. Vagy amikor belekortyolok az úrvacsorai borba, és érzés szintjén végigkövetem, ahogy átmossa a bensőmet. Amikor munkakezdés előtt elolvasok egy igét és imádságban elkérem a nap áldásait. Amikor dicsőítő énekek instrumentális részénél beleszövöm az énekszövegbe a magam imádságát. Amikor a hosszabbik úton sétálok haza az istentiszteletről, hogy legyen elég időm átgondolni a tanítást.
Kell, hogy legyen egy szertartása annak, ahogy a Biblia kinyílik a kezemben, egyébként csak átrepül a szemem a szövegen. És néha jól esik gyertyát gyújtani, imatémákat, neveket írni cetlikre, egyenként rátenni a kezemet, és engedni, hogy az Úr vezesse a gondolataimat, szavaimat.
Ezek nem felesleges sallangok, hanem kötőanyagok. Segítenek, hogy az ember gyereke gyúrható szívvel álljon Isten színe elé. Hogy minden lehetséges módon felkészítse magát a találkozásra. Hogy újszerűvé tegyen monotonná vált tennivalókat.
Minél nagyobb a szorítás odakinn, annál nagyobb szerepe van annak, hogy időt, teret adjunk a belső lelki történéseknek.
Kihívás: Mi volna az a kis szertartás, amire a jelenlegi időszakban szüksége van a lelkednek, hogy közelebb érezd magad a mindenség Urához? Hol tudnád elhelyezni a napodban, és milyen formában?
Határozd el, hogy mától kezdve egészen húsvétig a mindennapjaid részévé teszed, és ha semmi kedved nincs hozzá, akkor sem hagyod ki!
