„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13)
Különböző listákat írunk és ellenőrzünk naponta: rögzítjük a fontos és a kevésbé fontos tennivalóinkat, és arra törekszünk, hogy minél több dolgot el tudjunk végezni a rendelkezésünkre álló idő alatt. Feladatok versengenek a figyelmünkért és az energiáinkért, sokszor nem is tudjuk igazán eldönteni, melyikhez is fogjunk először. És vannak olyan napok, amikor esténként arra döbbenünk rá, hogy sok sürgős dolgot sikerült elvégeznünk – elküldtük a határidős beszámolót, befizettük a számlákat, lebonyolítottuk a telefonokat –, csak éppen a fontos dolgokra nem maradt idő: hogy együtt legyünk a családunkkal, szeressük a párunkat és a gyermekeinket, időt töltsünk Istennel.
Pál apostol is listát ír ebben az egyetlen igeversben azokról a dolgokról, amik Istentől származnak, és épp ezért maradandóak ebben a múlékony világban: hit, remény és szeretet. És mielőtt még felmerülhetne a kérdés, egyértelműsíti: a szeretet a legnagyobb e három közül. Az igevers mélyreható elemzése nélkül is megérthetjük, miért mondja ezt az apostol, hiszen a szeretet megjelenik a hitben és a reményben, minőségileg emeli és formálja át őket. A szeretet nélküli hit sokszor száraz, közvetíthetetlen, dogmatikus okoskodás, viszont ha szeretettel van tele, akkor szavak nélkül is bizonyságot tevő, kívánatos kincs annak, aki még nem rendelkezik vele. A szeretet nélküli reménység pedig sokszor önző önjutalmazás, amiben arra várunk, hogy a jövőben jobb legyen nekünk, anélkül, hogy másokat is szeretnénk ott látni, ahol Isten ígéretei beteljesülnek. Ezért nem maradhat ki a szeretet a hitből és a reményből, ezért ez a legnagyobb.
Ma azokat ünnepeljük, akiket a szerető Isten kiemelt módon bízott meg az emberi szeretet közvetítésével és gyakorlásával. Ők azok az édesanyák, nagymamák, akik vállalták az élet továbbadásának drága feladatát, és rengeteg áldozatot hoztak gyermekeikért. Sokszor hagyták a sürgőst, hogy idejük legyen a fontosra. Ezzel odaadták a legnagyobbat, amit ember adhat a másik embernek: szerettek minket. Az ő szeretetük pedig túlmutat önmagán, és egy másfajta, ugyanúgy áldozatot hozó, odaadó szeretetre irányítja a figyelmünket: Jézus szeretetére, amit Ő a keresztfán mutatott meg nekünk.
Pilinszky írja egy helyen: „Az ember itt kevés a szeretetre…”. És milyen igaza van. Akármennyire igyekszik valaki mintaanya, mintaapa, mintatestvér vagy mintahívő lenni, előbb-utóbb szembesül a határaival és rájön, nem tudja a másikat úgy szeretni, ahogy szeretné, vagy ahogy arra a másiknak szüksége lenne. Rengeteg kisgyermekes anya vádolja magát és kínlódik, hogy nem szeretik jól a gyermeküket, mert érzik ezt a hiányt. Azonban ha elfogadják, hogy még a páratlan, édesanyai szeretet is csupán csak előszobája lehet az Isten szeretetének, vigasztalást és bátorítást találnak ebben.
Az ember itt kevés a szeretetre, de Jézusban megkaptuk a legnagyobbat: Isten áldozatban és bűnbocsánatban megmutatkozó szeretetét. Adjunk ma hálát ezért, s ne feledjük az Isten iránti hálaadásba belevonni szüleinket és nagyszüleinket sem! Hiszen ők azok, akik megtették, amit senki más nem tehetett volna meg helyettük a földön: vállalták az élet továbbadásának drága feladatát, hogy biológiai életet kapjunk, és esélyünk legyen megismerni az Élet Urát is.
Laskoti Zoltán
