„Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” (Mk 13,2)
Mintha egy könnyed kis délutáni városnézés képe jelenne meg előttünk. Jézus és a tanítványok békésen sétálgatnak a templom körül, s ezek a drága lelkek megroppannak az épület grandiózus látványa alatt, szinte kibukik belőlük a mindent letaglózó csodálkozás hangja: „Mester, nézd, mekkora kövek és mekkora épületek!”. Minden turista jól ismeri az érzést, amikor valami furcsa okból egy lenyűgöző látvány egyértelmű szépségét elkezdi magyarázni egyik a másiknak, miközben ugyanazt nézik és ugyanazt érzik. Csakhogy a tanítványok számára – hithű zsidók lévén – a templom sokkal többet jelentett valami építészeti remekműnél: egész vallásuk lényege sűrűsödik bele ezekbe a kövekbe. Isten kézzelfogható és tapintható jelenlétét bizonyítják. A helyet, ahol minden fontos dolog történik: az áldozatok, a szertartások, a megbocsájtás, a kiengesztelés, a szövetség megújítása, a zarándoklataik célja. Egy zsidó számára a templom a biztonságot jelentette. Minden az égmegadta világon összedőlhet, de a templom biztosíték arra, hogy Isten jelen van népe életében. Jézus szavai éppen ezért nem egyszerűen ünneprontóak, de valójában már-már diabolikus feszültséget kelthettek az azokat hallókban. Nem pusztán a zsidó kultúra és vallás évszázados emlékét támadja meg ezzel a félmondattal, hanem alapvető identitásuk bizonyosságát is.
Az ember mindig szereti a kézzelfoghatóságot, a biztosítékot, a szilárd talajt a lába alatt. Ragaszkodik kabbalákhoz, kis képekhez, házhoz, kutyához, emberhez, bármihez, aminek a jelenléte, a tapinthatósága a segítség reményével kecsegtet. A keresztyénség vissza-visszatérő betegsége, hogy valami nemesebb, „jézusibb” dolgot is képes ilyen bizonyosság-töltettel felruházni. A Biblia is válhat dologgá, amibe reményünket vetjük, mantraként ismételgetve verseket, amik bebetonozzák meggyőződéseinket. Intézményeinket, templomainkat, épületeinket, névtábláinkat, a „református” vagy „keresztyén” megjelöléseket is elszántan használhatjuk arra, hogy garanciát csikarjunk ki a mennytől: bármi elmúlhat, minden elveszhet, de amíg ezek ott vannak számunkra, megmenekültünk.
Hamis bizonyosság ez, amit Jézus egész egyszerűen leleplez és megsemmisít. Az idézett vers után szinte minden egyes mondatában felsejlik az a nagyon egyszerű, mindannyiunk számára ismert tény, amit mégis ezer és egy mérföldes távolságba szeretnénk elhessegetni magunktól: minden, azaz minden elmúlik. A háborúk, az üldöztetések, a „pusztító utálatosság” térnyerése az Isten népe minden földi, anyagi, tapintható valóságától megfoszthatják a hívő embert. A templomokat természeti katasztrófák és emberi hadakozások porrá zúzhatják. Az intézményeket az üldözések alatt egész egyszerűen elkobozhatják. Bizonyosságunk tehát nem lehet abban, ami mozdítható kövekből épül. Bizonyosságunk abban lehet csak, aki halálával szétszaggatta a templomi kárpitot, és aki három nap alatt lerombolta az ember földi távlatokba vetett hamis biztonságérzetét is, hogy a valódi hit zálogát adja nekünk feltámadásában.
„Látod ezeket a nagy épületeket? Nem marad itt kő kövön.” Szerintem ez az ítélet valójában mégis evangélium mindazok számára, akik érzik, hogy az impozáns épületek csínye milyen szépen elfedi az üresség kongását. Nem, Jézus nem tiltja az építkezést, de kérlelhetetlenül leleplezi azokat a szólamokat, amiket régen és azóta is előszeretettel recitál a bizonyosság után vágyó ember: „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt!” (Jer 7,4).
Homoki Gyula
