Van, amikor nem tudunk mit mondani. Bizonyos szituációkban emiatt próbálkozunk hebegve-habogva mégis mondani valamit, bármit, csakhogy oldjuk az éppen megfojtó feszültséget, bátorítsuk az elkeseredett szerettünket, kisegítsük az utcán tévelygő járókelőt, jól megmondjuk a magunkét a haragosunknak, vagy mentsük az éppen széthulló barátságot. Talán gondolati síkon kész monológok állnak felsorakozva, hogy azokkal – mint csőre töltött fegyverekkel – megnyerjük a halálra ítélt párbeszédeinket, azonban mintha „akkor, a megfelelő időpontban” mindegyik fehér zászlót lengetne. Nincs mit tenni: csak azt mondhatjuk, ami eszünkbe jut, ami elég lehet. Valamennyien tapasztalhattuk már azt is, hogy hazaérve, lenyugodva az eset után, vagy akár pár pillanattal később jött a megvilágosodás: „ezt kellett volna mondani!”, „ezt jó lett volna még hozzátenni!” – de hát utólag mindig okosabb az ember. Visszatekerjük, újra és újra lejátsszuk az adott helyzetet, és teljes beleéléssel mantrázzuk azt, amit mondhattunk volna mindaddig, amíg bele nem veszünk mi magunk is a szavaink csapdájába.
Szavaink csődjét sokszor a magunk csődjének is tekintjük, mert nem tudtunk, nem akartunk eléggé, vagy talán túl sokat mondtunk. Mindez abból indul ki, hogy nem értjük egymást és azt sem, Aki szót adott a szánkba.
Miért van ez így?
A bábeli eseményekhez kell visszamennünk, ahol látszólag igen jól megértették egymást az emberek, hiszen hatalmas összefogással egy égbe nyúló építményt emeltek, hogy „nevet szerezzenek maguknak”. A közös szó erő lett. Jakab apostol úgy beszél a nyelvről, mint eszközről, tűzről (hatalomról) és forrásról. A nyelvet valóban eszközként is használjuk, és a Bábelnél összegyűlt emberek is eszközként használták saját céljuk érdekében. A kontrollálatlan, veszélyes hatalom az ember kezében volt. Ők pedig rosszul, önzően használták a közös nyelvet, aminek a történet szerint a meg nem értettség lett a következménye, amit mi is tapasztalunk, még akkor is,, ha egy nyelvet beszélünk másokkal. Ebben az összekuszálódott, visszaesett és érthetetlen állapotban halad az ember története, míg Isten közbe nem lép. A szívében gonosz, nyomorult ember nem szelídítheti meg a nyelvet, ezt csak az teheti meg, aki életre teremtette a szívet, és aki magát a beszédet adta. A mindenkori bábeli valóságból csak Isten szabadíthat meg, és adhatja ismét az embernek meg azt a lehetőséget, hogy használja a nyelvét, de már az Ő nevének dicsőítésére.
Az első pünkösdkor ennek az áldásnak a kiteljesedése kerül félreérthetetlen közelségbe az egymás nyelvét nem beszélő hallgatóság számára. A megfeszített, de feltámadott Krisztusról szóló bizonyságtétel a Szentlélek kitöltetésének, Isten Lelkének munkája nyomán feloldja Bábel átkát. Egy fordított Bábel történik meg pünkösd ünnepével, amellyel egy olyan közösség jöhetett ott létre, amit Isten teremtett meg Krisztusban és Krisztus által az egymást nem értők számára. Ez a kapcsolat a megbékélés kapcsolata Isten és ember, ember és ember között.
A Lélek által Krisztusban mi is egyek lehetünk, mi is megérthetjük egymás gondolatait, érzéseit. Valósággal egy nyelvet beszélhetünk. Megérthetjük az Ő jelenlétében egymás nehézségeit, örömeit, sikereit, kérdéseit. Az Ő munkája bontja le a harag, az egymás lenézésének, elítélésének, kijátszásának a falát is, amit mi építünk egymás közé. Pünkösd után Isten az Ő Lelke által meg szeretne tanítani bennünket beszélni, hogy a mi beszédünk ne dadogás legyen. Felhasználja ezt a sokszor alkalmatlan eszközt, hogy elvégezze helyreállító munkáját. Benned is.
Molnár Zsolt
