Egyszer azt mondta Ő, akinek mi egyénileg és közösségileg is mondogatjuk „Uram, Uram!”, hogy az ember amikor beszél, akkor valójában nem tud mást mondani, mint amit mondania kell. Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj, hiszen nem tehet mást, csak egyszerűen és automatikusan – mint amikor egy zsákot kivágnak – ömlik ki a benne lévő tartalom. Belőlem itt és most ömlik, és csak remélni merem, hogy vendégszerzőként nem adok ezzel nagy feladatot az utánam takarítóknak.
Az én szívem már nagyon-nagyon régen mérhetetlen keserűséggel van tele, de nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy valójában miért vagy kiért. Csak duzzogtam, ahol lehetett ventiláltam, mondtam, írtam (elnézést is kérek itt azoktól, akik nem akarták ezt hallgatni, és én mégis rájuk erőszakoltam magam). Aztán eljött ez év május 19-e, annak is egy szép napos délutánja, amikor hirtelen megértettem mindent. Már nem tudom hová készültem, valamiért el kellett szaladjak, indulás előtt pedig még ránéztem a telefonomra és megláttam az első hivatalos megosztást arról, hogy meghalt Tim Keller. Leültem a házunk előtti padra, és egyszer csak kiszakadt belőlem az elmúlt időszak minden fájdalma és terhe. Órákig sírtam. Nem őt gyászoltam, hiszen ő a legjobb helyre ment, hanem saját magamat és saját magunkat. Itt maradtunk úgy, hogy ő már nem ír új könyvet, nem tart nekünk zseniális előadást, nem fejezi be a megkezdett Bibliai könyvei sorozatot. De aztán rá kellett jöjjek, hogy nem is ezért annyira fájó számomra az elvesztése, hanem azért, mert egy olyan valaki ment el közülünk, aki megmutatta, hogy lehet ezt a keresztyénséget, ezt a konzervatív evangéliumi protestáns valóságot jól megélni. Még akár lelkészként is. Még akár vezetőként is.
Gyászoltam magunkat, mert ő volt az, aki nemcsak azt mondta Jézusnak, hogy „Uram, Uram!”, hanem tette is azt, amit Jézus mondott neki. Azt is meg kellett értsem, hogy vele együtt már előre gyászolom azokat is, akik szépen lassan csatlakoznak Herman Bavinckhoz, C.S.Lewishoz, Tim Kellerhez, Kustár Péterhez, Csomós Jánoshoz és mindazokhoz, akik nem csak a szájukkal vallották Úrnak Jézus Krisztust. Amikor ezek az emberek is szépen lassan elmennek a minden élőknek útján, akkor itt fogunk maradni azzal a mérhetetlen fájdalommal és hazugsággal, amiben már most is élünk, és aminek fájó valóságát még ez a nagy generáció kicsit távol tartja tőlünk. Mint amikor Harry Potter a testben is újjászületett Voldemorttal párbajozik Little Hangleton temetőjében, és egy rövid időre megjelennek a szülei és segítőik, hogy feltartsák addig a gonoszt, amíg Harry elmenekül.
Sajnos nekem az a félelmem, hogy mi nem tudunk hová menekülni majd akkor, amikor ez a generáció megszűnik körülöttünk ragyogni. Aztán ránk szakad a sötétségnek az a teljes mélysége, amiben már nem lesznek fénysugarak. Középszerű, kicsinyes, buta és pénzsóvár embereket látunk majd, akik, ha kell hangosan kiabálják mások előtt, hogy „Uram, Uram!”, miközben eszük ágában sincsen akár egy másodpercig bármit is meghallani és megcselekedni abból, amit Krisztus mondott vagy kért. Eljön az az idő, amikor vak vezet világtalant, de pontosan tudja hol a gödör, és élvezettel „nézi” végig, hogy mi lesz azzal, aki a gödörbe esett. Félek, hogy már eljött az idő, amikor Isten népe elvadult, de ez nem a Példabeszédek kijelentés nélküli bolyongása, hanem az a szörnyűség, amit Mózes látott a népen, akiket maga Áron hagyott elvadulni és bálványt imádni, aktívan részt vállalva abból, hogy a mammon átvegye az Élő Isten helyét.
Tim Keller nemcsak a Harry Potterből idézett előszeretettel, hanem olyan komoly teológiai üzenettel is bíró munkákból is, mint a Gyűrűk Ura. Ebben az egész helyzetben talán ez az utolsó lecke, amit meg kell még tanulnom tőle, legyen szó a mi egyházi életünk sötétségéről vagy bármilyen más helyzetről. Így bátorítson minket a Krisztus-esemény egyik legszebb és legreményteljesebb leírása, amit Samu mondott Frodónak: „Még a sötétségnek is el kell múlnia, új nap virrad majd fel! És ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni.”.
ifj. Csomós József
