1943, Budapest. Odakinn javában folyik a második világháború. A nyugdíjba vonult zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus, Kodály Zoltán szívében viszont egy másik világ él. Olyan műveken gondolkodik, amik előre mutatnak, vigaszt tudnak adni a harcokban megtépett lelkeknek. Ekkor ragadja meg figyelmét egy 18. századi francia misekönyvből származó adventi ének, a Veni, Veni Emmanuel, amit háromszólamú vegyeskari kórusművé dolgoz át.
Nem tudjuk, ki volt az, akinek az eredeti szöveget és a dallamot köszönhetjük. Pusztán egyetlen hangra énekelve is magával ragadó az ének, nem hiába botik bele mindenféle feldolgozásban lépten-nyomon az ember adventkor.Kodály műve azonban mesteri módon fésüli össze a különböző emberi szólamokat itt-ott kesze-kusza, mégis csodálatos harmóniává.
Mit is üzen ma nekünk Kodály Zoltán ezzel a kórusművel?
Mindannyiunknak mást és mást.
Engem ma arra figyelmeztet, hogy a nagy összevisszaság, az egymásnak feszülő ellentétek időnként elfeledtetik velünk, hogy nem csak az szép, ha mindannyian egyformán gondolkodunk, ha ugyanúgy érzünk. Az is gyönyörűség, ha különböző hangon szólalunk meg, de a szívünk egy ritmusra ver.
Nem lehetetlen ez, csak mindannyiunknak ugyanarra a Karmesterre kell(ene) figyelnünk.
Ó, jöjj el, Jessze Vesszeje,
És állj a Rossznak ellene!
A mélyből, mely már eltemet,
S tűzből mentsd ki népedet!
Meglásd, meglásd, ó, Izráel,
hogy eljövend Emmánuel!
Olasz Tímea
