Magával ragadják az embert azok az arcok, akik a festményen a kisded Jézusra néznek. Anyaként jól ismerem ezt a tekintetet, és tudom, a másodperc töredéke alatt képes feltörni bennünk a féltő és óvó ösztön egy kiszolgáltatott baba láttán, hogy segítsük őt az életben maradásban. Ezt a tekintetet vitte vászonra 1621-ben Gerard van Honthorst a festményén, aminek címe „A gyermek Krisztus imádása”, és ami az elmúlt 400 év alatt bejárta a világot.
A festmény magával ragadó, mégis van benne valami egészen ellentmondásos és természetellenes. Hisz azt a Jézust látjuk gyámoltalannak és kiszolgáltatottnak földi élete kezdeti szakaszán, aki később az egész emberiség sorsát megváltoztatta. Természetellenes az, hogy egy apró csecsemő hidegben és haszonállatok között jön a világra. Természetellenes, hogy Isten fia, aki imádatot és csodálatot érdemelt volna, nyomort és fájdalmat kapott. Jézus egész földi élete az emberi logikával ellentmondásba ütközik, hiszen az Isten fia az emberi sors legalattomosabb helyzeteit tapasztalta meg, számtalanszor megalázva és kiszolgáltatva magát ezzel.
Egyszer olvastam egy gondolatot arról, hogy mekkora különbség van segítségnyújtás és szolgálat között. Ha én segítséget nyújtok a másik embernek, abban a pillanatban mi nem vagyunk egyenlőek, feljebb való leszek attól, akinek segítek. Ezzel szemben a szolgálatban ott vagyok a másik ember életében, teljesen bedobom magam és együtt teszünk valamit. Ott eltűnnek a szintek az emberek között, csak mi vagyunk. Jézus egész élete pontosan szolgálatra tanít bennünket azzal, hogy Ő magát megalázva, az emberi ranglétra legalsó fokán vergődte át magát, és eltörölte azokat a szinteket, amelyeket az emberi gőg és büszkeség emelt fel.
Persze, ezek a szinteket ma is valósnak vélhetjük, és be is sorakoztathatjuk magunkat valahová. De karácsony közeledte emlékeztet arra, hogy Jézus miért született le közénk, és miért vergődte át magát az emberi élet kínjain. Maga a szeretet érkezett meg hozzánk, és tett egyenrangúvá az örök életre. Ha ezen a szemüvegen keresztül tekintünk mi is a másikra, akkor képesek lehetünk a szeretet valódiságát megtapasztalni. Másképp nem is érdemes élni.
Böszörményi-Bálint Eszter
