A böjt előtti hetekben mindig azon töröm a fejemet, hogyan is tudnám magaménak érezni ezt az időszakot, mit tehetnék azért, hogy minél többet profitáljak belőle. Első körben azt kell megfogalmaznom magamnak, hogy mi is a célom ezzel. Mit szeretnék elérni? Hogy a gyarló testem a háttérbe szoruljon, és nagyobb hangsúlyt kapjon a lelki tartalom? A bizonyítási vágy hajt, hogy bármiről le tudok mondani? A hagyományokat akarom követni, bárkié legyenek is azok? A szívemet szeretném megtisztítani a bálvánnyá vált értékeimtől?
Úgy gondolom, életszerű kérdések ezek, és nagyon is fontosak. Mert van, aki egyáltalán nem foglalkozik a böjttel, mégis nagyszerű kapcsolatot él meg az Úrral. Az egész élete szolgálat, lemondás, odaadás, nincs szüksége rá, hogy kiemelten is rágyúrjon erre. És nem is várja el tőle senki.
Bár én is szeretem azt gondolni, hogy 0-24-ben elérhető vagyok az Úr számára, a böjti hetek sokat jelentenek nekem. Ezek a napok kimondottan annak vannak dedikálva, hogy keressem Isten akaratát, hosszabban töltsek időt az ige tanulmányozásával, többet imádkozzam kiemelt témákért. S hogy idő, energia, figyelem szabaduljon fel ezekre, újra és újra meg kell vizsgálnom, mi az, ami fontos nekem, de nem feltétlenül szolgálja ezeket a célokat. Helyet készítek az Úrnak az életemben – nem kényszerből, nem elvárásoknak megfelelve, hanem szabad akaratomból.
De mi van akkor, ha nem én választom meg, hogy miből legyen kevesebb az életemben?
Mi van, ha Isten diktálja a játékszabályokat? Ha Ő emel ki fontosnak, szükségesnek vélt elemeket a kényelmes kis világomból, és olyan élethelyzetbe enged, amit nem választanék önként és dalolva?
Isten népe nagyon is jól ismerte a nincseket. A Biblia lapjain hiánytörténetek garmadája köszön vissza ránk. Azon túl, hogy sorstársként pacsizhatunk össze velük, van valami több ezekben a sztorikban. Az ő nincseik kincsekké váltak, mert a történet egy adott pontján az Úr belenyúlt az életükbe, csavart rajta egy hatalmasat, és egyszerre minden megváltozott. Nem csak a helyzet oldódott meg csodás módon. Akikkel ezek történtek, valami olyat tudtak meg Istenről, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett.
„Többet ér a kevés az igaznak, mint a gazdagság a sok bűnösnek.” – mondja Dávid, a zsoltáros (Zsoltár 37,16). Na, ha valaki, akkor ő aztán épp elégszer tapasztalta, hogy mit jelent nélkülözni, igazságtalanul üldöztetve lenni, éveken át várakozni, bujkálni, kapcsolatokat elveszíteni, elbukni, mindent újrakezdeni. De nehezen találsz olyan embert, aki úgy ismerte volna Isten szívét, hatalmát, hűségét, kegyelmét, mint ő.
Úgy gondolom, sokan vagyunk, akiknek az életéből olyan lényeges dolgok hiányoznak, amikhez mély érzelmek kötődnek – és ez keményen megvisel bennünket. Okokat kutatunk, vétkeseket kiáltunk ki, egérutak után keresgélünk. Kétségbeesetten várjuk, munkáljuk a szabadulásunkat.
Talán nem választottuk, hogy ez történjen velünk. Mégis lehet az a mi szabadon vállalt böjtünk, hogy panaszkodás, zúgolódás, kesergés helyett Istenre emeljük a tekintetünket. Nem feltétlenül azért, hogy megszabadítson, és azt mihamarabb tegye. Hanem hogy mutasson meg Magából valami újat, sosem tapasztaltat, felemelőt, bátorítót, megújítót. Hogy ami a legjobban hiányzik most az életünkből, abban lássuk meg leginkább Isten dicsőségét, és azért legyünk a leghálásabbak majd egyszer.
Mert ez a nincsek áldása: Isten megdicsőül, az Őt szerető ember pedig teljesebbé válik általuk.
Olasz Tímea
