„Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül. Amikor meghallotta ezt a sokaság, gyalog követte őt a városokból. Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket.
Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és ezt mondták: Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak. Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni! Ők így válaszoltak: Nincs itt egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk. Ő pedig ezt mondta: Hozzátok nekem ide azokat! Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fűre, azután vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva.” (Mt 14,13–21)
Jézus tanítványai egészen kivételes életet élhettek. Nekik megadatott, hogy saját szemükkel, saját fülükkel és saját kezükkel tapasztalják meg azt, ahogy az isteni szó teremt. A viharból szélcsendet, a vízből bort, a halottból élőt, öt kenyérből és két halból elegendő ételt ötezer embernek. Talán azt gondoljuk, hogy ezek közül a csodák közül akár egy átélése is valami elképesztő erős hitet kovácsolna ma bennünk. De vajon valóban így lenne-e?
Nem tudom, miért működünk úgy, hogy folyamatosan ki vagyunk éhezve arra, hogy Isten újra és újra bizonyítson nekünk. Objektíven nézve egy-egy csoda az életünkben elég muníciót kellene, hogy adjon nekünk egy életre, és mégsem ez történik. Lecsendesül a vihar körülöttünk, némelykor tényleg megmagyarázhatatlan dolgokat van lehetőségünk átélni, és rövid idő után újra ott eszi a lelkünket a kétely és hitetlenség. Így működünk.
Ahogy a tanítványok is. Jézus egész nap gyógyítja a betegeket. Nem vagy bejön vagy nem típusú tanácsokat osztogat, hanem konkrétan gyógyít. Látványosan. Úgy képzelem, hogy elképesztően felfokozott hangulat lehetett ott. Csak repültek az órák, az emberek gyógyultak, a tömeg álmélkodott. És ebben az egészen rendkívüli élményben a tanítványok egyszer csak észreveszik, hogy esteledik. Ha pedig esteledik, akkor az emberek fáradtak és éhesek lesznek. Odamennek hát Jézushoz, és jelzik neki, hogy fel kellene oszlatni a tömeget, mert nem tudnak nekik enni adni. Megdöbbentő, hogy egy ilyen nap után miért nem azt mondták Jézusnak, hogy „Mester, kellene még itt egy aprócska csoda, kellene valamit tenned, segíts nekünk enni adni az embereknek. Mert TE biztosan képes vagy rá.”. Nem, ehelyett azt mondják, el kellene küldeni a tömeget, hiszen mit tudnának velük kezdeni? Áll ott az alkonyatban az a tizenkét szerencsétlen ember, akik egész nap látták, ahogy a Mesterük betegeket gyógyít, és semmi mást nem képesek meglátni, csak az üres kezeiket. Nincs mit adniuk az embereknek. Nincs semmijük… S akkor Jézus elveszi ezt a semmit, ezt a nincset, és teremt belőle.
Ez a történet különböző változatban megtörtént már párszor velünk is, igaz? És bármennyi csodát is tapasztaltunk meg már az életünkben, a tanítványokkal együtt mi is újra és újra megrémülünk egy-egy életfeladat előtt. Így működünk. Állunk ott szerencsétlenül, kétségbeesve, nincstelenül, a szívünket tépázza a kétely, miközben csak pislogunk az ég felé. Mit tegyünk? Nincs semmink. Nem tudunk semmit. És akkor Jézus újra és újra odalép hozzánk, halkan csodát tesz, teremt a semmiből. Mi pedig alig győzzük összegyűjteni az áldás maradékát.
A kérdés csak az, hogy MOST – bármilyen élethelyzetben is vagy épp – tudsz-e hinni abban, hogy Jézus tényleg csodát tesz? Mindegy, hogy mid van, mindegy, hogy mit tudsz, mire vagy képes. Ő a semmiből is teremt. Csak vidd elé azt a semmit!
Szaniszló-Papp Adrien
