A nyitott ajtó áldásai

„Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”
(Jel 3,8)

Egy évvel ezelőtt hallottam egy megindító igehirdetést a böjtről. Szó esett benne Ninive városának bűnbánó böjtjéről, ami után a város megmenekül a pusztulástól; Pál apostol három napos böjtjéről, aminek a végén életre szóló kijelentést kapott; Mózes negyven napos böjtjéről, ami után megkapta a tízparancsolatot; Anna böjtjéről a gyermekáldásért, ami után megszületett Sámuel. Számtalan példa van a Bibliában arról, ahogy a böjt ajtókat nyit meg az ember életében, és így életeket változtat meg. A mai napig emlékszem erre az igehirdetésre. Emlékszem, hogy akkor a szívemen volt egy nagy teher, amit Isten elé vihettem volna böjttel és imádsággal, de egyszerűen képtelen voltam rá. Mert akkor értettem meg igazán, milyen súlya is van valójában a böjtnek, és bár az én részem csak annyi lett volna, hogy Isten elé viszem a terhemet, még ehhez se volt elég erőm és hitem.

Ahogy gondolkodtam ezeken a bibliai történeteken, megláttam, hogy Ninive lakói, Pál, Mózes, Anna egy belső meggyőző hittel tudtak odafordulni Istenhez – olyan hittel, aminek én akkor a közelében sem voltam. Úgy tudnám ezt leírni, mint egy skála két végpontját, ahol az egyik végpont egy belső meggyőző hit, a másik pedig egy külső megerősítés utáni vágy. Én az utóbbit jól ismerem, ebben az állapotban boci szemekkel futok Istenhez, ha bajt érzek az életemben. Ha valami túlmutat rajtam, ha megijeszt egy probléma nagysága, azonnal futok Hozzá, és kérem a megerősítését, a segítségét. De van egy másik fajta hit is, amikor belsővé tettük Isten jelenlétét már az életünkben. Ennél a hitnél, ha bajt érzek, nem az az első reakcióm, hogy kétségbeesve rohanok Istenhez, hanem egy belső megerősítő tudattal fordulok oda Hozzá, mert tudom, hogy velem van. Tudom, hogy Tőle kellő erőt fogok kapni minden akadályhoz, ami nagyobb nálam.

Nem hiszem, hogy be lehetne skatulyázni, hogy az egyik hívő embert csak a külső megerősítés utáni vágy hajtja, míg a másik már magáévá, belső meggyőződéssé formálta az életében a hitet. Szerintem ez a hívő életünk folyamatosan jelenlévő két végpontja, és éppen hol az egyik, hol a másik véglet felé hajlunk.

A böjt alatt egy kapcsolat jön létre az erőtlen ember és a mindenható Isten között, de ahhoz, hogy ez létre tudjon jönni, meg kell látnom, hogy nem kell kétségbeesve futnom Istenhez, nem kell kilométereket megtennem érte, vagy épp órákat várnom a válaszára, hisz Ő már rég a közelemben van és vár rám. Nyitva hagyott nekem egy ajtót Jézus drága vérén keresztül, amin csak be kell hívnom Őt az életembe. És ha ezt megértem, ha ezt magamévá teszem, a nyitva hagyott ajtón keresztül beáramlik az életembe Isten szeretete, ami képes megváltoztatni az egész életem forgatókönyvét.

Emberi szemmel nézve ijesztő tud lenni Isten nagysága, hiszen emlékeztet rá, hogy milyen porszemek is vagyunk mi mellette. De ezek a bibliai történetek mind bizonysággal szolgálnak, hogy az Úr okkal hagyta nyitva számunkra azt a bizonyos ajtót. Isten igéjét tanulmányozva megerősítést kaphatunk, hogy azzal a belső meggyőződéssel keressük Őt a böjt idején, hogy Ő itt van, jelen van, vár ránk, csak be kell hívnunk az életünkbe.

Böszörményi-Bálint Eszter