„Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,14)
Fájdalom, magány, elhagyatottság, szeretetlenség. Csak pár érzés azokból, amelyek a lelkünk mélyén betemetve ülnek, és nem szívesen ássuk elő őket. Az ilyen érzésekhez kapcsolódó emlékekre sem szívesen gondolunk, ha pedig régiek, szinte lehasítja magáról őket a tudatunk. Úgy tudok ezekre az érzésekre gondolni, mint egy feneketlen kútra, amibe ésszerű, hogy nem akarok beleesni, belefulladni. Ezért inkább biztonságosan ledeszkázom, így egy ideig stabilan mozoghatok rajta. A baj csak az, hogy a deszka idővel korhadni kezd, és a feneketlen kutam –benne minden ijesztő érzésemmel, emlékemmel – felém kiált, hogy nyissam fel újra.
A széles és keskeny út hasonlata felnőttként már egy egészen más értelmezést nyer, mint amire anno gyerekként gondoltam. Emlékszem, régen a dédmamám szobájának a falán lógott egy poszter, ami A széles és a keskeny út híre című festményt ábrázolta. A poszteren olyan egyértelműen volt ábrázolva, hogy mi az a sok veszedelem, ami a széles úton a bűnbe visz, és amiket nekem kerülni kell. Felnőtt fejjel persze már látom, hogy abba a bizonyos széles útba sokkal több minden beletartozik, ami eltéríthet a kegyelemtől. Nem kell rosszra gondolni, akár csokorba szedhetném a jó cselekedeteket, amivel kitöltjük a napjainkat, de ezek éppúgy eltéríthetnek a keskeny útról. A szoros kapu pedig valójában azt a találkozási pontot is jelenti, ahol egyedül állok meg Isten előtt, és együtt nyitjuk fel a feneketlen kutam minden fájdalmas mélységét, Ő pedig megtart közben, hogy egyedül ne fulladjak bele.
A találkozásnál nem rejthetem el magam előle, fel kell szednem a deszkát végre, és szembe kell néznem azzal, ami elől oly szívesen bújtam el idáig. A fájdalommal, amit nem szeretnék újra élni, mégis elő kell ásnom, hogy az isteni balzsam be tudja gyógyítani a sebet. A magánnyal és elhagyatottsággal, amit azért érdemes előásnom, hogy az Istennel való közösségem enyhítse a hiányt. A veszteséggel, ami elsőre lehasít belőlem egy darabot, de ha szembe nézek vele, máshonnan hozhat bőséget az életembe. És végül a szeretetlenséggel, mert sokunkba van belekódolva, hogy ne figyeljünk magunkra, mert talán annak idején mi is keveset kaptunk ebből a figyelemből, de Isten nem ezt akarja. Ő nagyon is figyelni szeretne ránk, és azt akarja, mi is figyeljünk magunkra. Szeretetével megölel, és bátorít, hogy Vele együtt ássunk le a lelkünk mélyére.
Dr. Joó Sándor mondta a fent említett igét magyarázó igehirdetésében: „Mert a batyunkat mindnyájan egyedül, csak magunk hordozzuk, még ha ezrek vannak is ugyanabban a sorsban. Ebben az egészen szoros kapuban, ahol csak vele találkozol, összeszűkül a világ. Csak Ő áll előtted, ahova senki emberfia vagy semmi egyéb már el nem kísérhet. Itt kell neked is megállnod, szemközt Jézussal, és Vele beszélned. Mintha csak ketten lennétek a világon.” Nem is egyszeri találkozás ez, újra és újra le kell szednem a korhadó deszkát a feneketlen kutamról, leereszkednem oda, és kibogoznom azokat az emlékeket és érzéseket, amelyek eltérítenek az élettől. Isten pedig minden leereszkedésem alkalmával megtart, kihúz, ha már fulladok, és átsegít minden fájdalmon. Minden más, ami pedig távol tart ezektől a találkozásoktól, a széles úthoz tartozik.
Böszörményi-Bálint Eszter
