„Bizony az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3)
Ez a böjti sorozatunk A nincsek áldásai nevet kapta. Szerettük volna a böjt napjaiban közelebbről megmutatni, hogy Isten hogyan képes a semmiből áldást adni, a kevésből gazdagságot teremteni, a lehetetlenből lehetségest formálni.
Ha a nélkülözésre és az áldásokra gondolok, az első párhuzam, ami eszembe jut az bizony az anyaság.
Az anyaság nem a születéssel kezdődik, sokkal mélyebben gyökerezik. A transzgenerációs kutatások bebizonyították, hogy nemcsak nevelésben megjelenő mintázatokat viszünk és adunk tovább a gyermekeinknek, hanem hormonális, sejtszinten is átadunk megtapasztalásokat. Gondoljunk csak bele: amikor nagymamánk várandós volt az anyukánkkal, annak a magzatnak a petefészkében már ott lapultak azok a petesejtek, melyek egyikének megtermékenyüléséből évtizedekkel később mi megfogantunk. És ez csak a sejtszintű öröklődés. A tudattalanba süllyedt tapasztalatok például a szeretet minőségéről szintén átadódnak, és generációkra meghatározzák a kötődés mintázatait. (Erről igen részletesen értekezik Orvos-Tóth Noémi pszichológus Örökölt sors című könyvében)
Zsigeri szinten hordozzuk azokat a mintákat, amelyek meghatározzák az anyaságunkat. Ezek legjobban akkor szembetűnőek, ha hiányt szenvedtünk el a gyerekkorunkban: figyelemből, szeretetből, odafordulásból. Ez a hiány átformál és egy sokkal kötődőbb, féltőbb anyává formál majd. A nincsből, a hiányból varázsol Isten egy erős köteléket. Azoknak az édesanyáknak, akik szegényebb kötődést éltek meg a saját szüleikkel, a gyermekükkel való kapcsolat át fogja írni a múlt tapasztalatait, és anyaságuk megélésekor saját gyerekkori sebeiket is gyógyítják. Ha nem éltünk meg ilyenfajta hiányt a gyerekkorunkban, ezen a varázslatos átalakuláson csupán mosolygunk egyet, de akinek személyes tapasztalata fűződik hozzá, és hasonlót élt meg, az tudja, hogy egy különleges és áldásos folyamat. Személy szerint én a környezetemben több ilyen anyai átalakulásnak voltam a szemtanúja. Szép volt látni, ahogy ezeknek az anyáknak a húsz, harminc évvel későbbi gyermeki énjük meggyógyult abban a felcserélt állapotban, mikor már szülőként voltak jelen az anya–gyerek kapcsolatban.
Az anyaság folyamata születés után egy sajátos formálódáson megy keresztül. Ami pedig a legnagyobb hatással van rá, az maga a nélkülözés. Felcserélődik egy fontossági sorrend, ahol nem a saját igényünk lesz az első helyen, hanem a gyermekeinké. Ebben a sorrendben pedig új értelmezést nyer az önmagunkkal való kapcsolat is. A szülés fájdalmából, az éjszakázások állandó testi kimerültségéből születik egy olyan erős szeretet, ami csak egy megfeszített fizikai állapotban tud létrejönni. A folyamatos aggódásban a gyermekünk biztonsága iránt bizalom születik, szép lassan megtanulunk bízni saját gyermekünk ficergő természetében. Aztán eljön az az idő, mikor a háttérből figyelhetjük már a nevelést, kevesebb szükség van ránk, és magától értetődően értékesebb és minőségibb lesz az idő, amikor újra igény lesz a figyelmünkre, a segítségünkre. Már nemcsak egy fáradtan, erőltetett odafordulás ez a részünkről, hanem ajándékká alakul a háttérben.
Millió és millió formában tapasztaljuk meg az áldások és nélkülözések számát az anyaságban, de az összefüggés egyértelmű: hiányból születik meg az áldás, fájdalomból születik meg a szeretet, magányből születik meg a kapcsolat, félelemből születik meg a bizalom.
Böszörményi-Bálint Eszter
