„Nincsen itt” – ez a húsvéti üzenet első állítása. A nincs. A négy evangélium sokszínű elbeszélései az első húsvéti napról mind megegyeznek abban, hogy a Jézus halálát tényként kezelő tanítványokat a végső nincs állapotában mutatják be nekünk. „Nem mondtak el semmit, mert féltek”, „nem hittek neki”, „nem találták az Úr Jézus testét”, „nem látták”, „még nem értették”, „nem tudom”, „nem hiszem” – ezekkel a tagadásokkal szembesülünk a beszámolókat olvasva. Csupa -talan, -telen, -tatlan, -tetlen népség: értetlenség, hitetlenség, bátortalanság.
Nem is nagyon kell ízlelgetni ezt az állapotot, mert túlságosan is ismerős. Az ember gyakran érzi úgy, hogy valójában egymásra halmozódó hiányok összessége, hogy ott éktelenedik rajta valami nagy negatívum, egy hatalmas mínuszjel, amit születése előtt már kiraktak az élete elé, hogy aztán az évek pergésében próbálja felküzdeni magát legalább a nulláig. A kétezer-húszas évek csak rátromfoltak saját nincseinkre, megfosztottan vacogtatnak bennünket ebben a nagy faluvá kicsinyedett világban.
Győzködöm magam arról, hogy a feltámadás és a húsvét, mint valami villám, képes átcikázni a sötét ég felett, s egyértelmű fénnyel árnyakként űzi majd szét a borúba hajló emberi valóságot. Egyszer így tapasztaltam a húsvétvasárnap reggelét: csicsergő madarakkal, harmatos fűvel, szép napsugárral. Ma már csak mosolygom rajta.
A húsvéti evangélium nem sietteti az embert. Nem taszigálja erőszakosan a naiv bizonyosságba. A húsvéti evangélium a tagadással kezdődik, azzal a megfellebbezhetetlenül szomorú ténnyel, hogy „nincs itt”. Üres sír, felismerhetetlen, kertésznek hitt alak, hitetlenség, félelem, bezárkózás és miegymás. Az életünk csupasz valósága a maga kiáltó ürességével. Ebbe nézünk bele, és ebben mozgunk a napok folyásában. Ismerős ruhák, amelyeket nem vetet le velünk egyszeriben a három nappal ezelőtt meghalt Jézus.
A húsvéti evangéliumot csak hinni lehet. De csak azért lehet hinni, mert bizonyíthatatlan, minden tényállásnak ellentmond. Hinni csak a láthatatlanban lehet, abban, amit nem tapasztalunk, nem értünk, nem látunk át. Ha úgy tetszik, csak a nincs-ben lehet hinni. Abban, hogy „nincs itt”. Abban, hogy „nem tudom, hová vitték”. Abban, hogy „nem tudjuk”. A hit az odafordulás az ismeretlen válaszok felé. Vak lázadás az üresség ellen. Folytonos keresése a reménykedés lehetőségének. Törékeny vigasz, ami éjjel-nappal suttogja az ember fülébe, hogy a nincsen túl van Isten, a hiányok pedig mind beletorkollanak majd a teljességbe. A húsvéti hit forradalmi, de nem azért, mert hangos, vakítóan fényes és csak azoknak áll jól, akik az üdvbizonyosság mosolyával járnak-kelnek, hanem mert felforgatja a nagy világ, és az ember belső világának logikáját. A kudarc válik győzelemmé húsvét hajnalán. A nincs, a tagadás válik az öröm állításává.
Úgy látom, két eshetőség közül kell választanunk. Mondhatjuk: „nincs feltámadás”, és meghalhatunk a hiány reménytelen szorításában. Vagy mondhatjuk: a „nincs is feltámadt” azon a mindent eldöntő hajnalon. Az anonim tanítványok útja ez, akik a sírig vezető úton lehagyják a fogadkozó főapostolokat, benéznek az ürességbe, a halál torkába, a végső nincs-be, és ezzel szembesülve látnak és hisznek (Jn 20,8). Látni, élni, tapasztalni a nincset és ennek ellenére (vagy éppen ezért?) hinni – ez a keresztyének képtelen vállalkozása a világban.
Homoki Gyula
