Mostanában sokat urbexelek. Van valami keserédes a romokkal való találkozásban. A patina maradványaiba ragadt szépségtől mindig megilletődöm. Üres minden, de tele van lélekkel. Olyan, mintha ezek a kastélyok, régi kúriák még most is élnének. Ropog a láb alatt az üveg, a falakon a helységek elkobzás és átalakítás utáni új funkcióját kiszolgáló ronda csempék, azokon meg a rákerült színes vagy igénytelenül, sebtében odavetett graffitik. Amikor betűz a leszakadt zsalugáterek résein a fény, úgy érzem, mintha egy barlangban állnék. Sírbolthűvös van, de a fény végigsimítja a padló vonalait, és maga is sávokat rajzol, keretez, lehatárol. Játszik az árnyékkal, megtáncoltatja a lebegő porszemeket. Valamiféle nosztalgia vesz elő – elgyengülök. Sokáig magam sem tudtam, miért.
A Krisztus utolsó megkísértésében Jézus döbbent arca látszik a felvételen, miután szólítja Lázárt, és Lázár valóban felébred. Én, bevallom, hitetlenül állok a romok közt. Sajnálom, hogy ez lett az épületekből. De nem várom a feltámadásukat. Nekem így tetszenek. Hatalmas, vastag falaikkal, nagy boltíveikkel, beszakadt tetővel. Mert ez a patinás romosság az életről beszél. A tökéletes messze van, idegen, hideg és megközelíthetetlen. Nem tetszenek a helyreállított kastélyok, sem a várak. Nyomasztóak, elszomorítóak. Csinált tökéletességük azt a tudatot erősíti, hogy sosem lehetek ilyen. A szorongást és a kétségbeesést növelik, a kicsinység tudatát. És bosszantanak is, mert tudom, mesterségesek – talán egyik sem volt pont olyan, ahogyan helyreállították. Márpedig a bosszús szorongás messze van az alázattól.
A törékeny viszont nagyon is közel van. De a törékenység maga nem emel fel. A kicsiny törékenysége sajnálatot ébreszthet ugyan, de nem állít talpra. A hatalmasé annál inkább. Húz és vonz, ámulattal tölt be. A megroppant boltív, amely alatt szinte eltörpülök, monumentális voltában megragadó. Mert egyszerre van benne erő és gyengeség is. Különbözik tőlem, mert hatalmas, de hasonló is, mert megtört. Sokáig nem értettem, miért láthatók a feltámadott Jézus kezén a sebei. Nem az az ígéret, hogy odaát már nincs sírás? Hogy nincs többé fájdalom? De hát a seb a fájdalom nyoma, nem? Az új test pedig elvileg tökéletes, nem? Amikor rájöttem, miért, egészen mélyen megérintett. Egyszerűbb, mint gondoltam, szívbe markolóan logikus. Krisztus magával viszi a fájdalom tapasztalatát, emberlétének küzdelmeit a mennybe. Testközelből értett meg bennünket, szó szerint a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent kigúnyoltnak és megvetettnek lenni, felszögezve, megszégyenítve, közszemlére téve. Azzal lett tökéletesen ember, hogy megsebzett lett. Hatalmas voltában lett megtört. És ez ellenállhatatlanul vonz és húz magával – felfelé.
Másfelől azért is kellett rajta maradjon, mert így lett élettel telivé a tökéletes. Krisztus azáltal lett tökéletes helyett teljes, mivel megmerítkezett a szeretet és elutasítás kockázatában. Erőt kellett vennie magán, hogy kitartson értünk. Tétje kellett legyen, hogy kiderüljön, mennyit ér – és a Gecsemáné kerti vívódása, belső gyötrődése a szeretet önátadásába torkollott. És ennek volt az ára a seb. Azt is mondhatnám, azáltal lett tökéletes a szeretete, hogy átszögezték. Ez az, ami magával ragad. Hogy dönthetett volna másképp is, de mégis úgy döntött, ahogy.
A nagypéntek romos katedrális. A hatalmas semmivé lett. Boltívei beszakadtak. Lépcsői járhatatlanok. De a feltámadásában is megőrizte a helyreállítás előtti megroppanást. Nem lett egy sosevolt tökéletes Krisztus. Nem lett csillogó, hibátlan katedrális, hegei nem szívódtak fel. Feltámadásában és az Atya jobbján még mindig olyan mint mi: törékenységünk hordozója, küzdelmeink harcostársa, legmegértőbb társ. Ha a feltámadott sebeire nézek, tudom, nem vagyok egyedül.
Kustár György
