Sokféle tudósítást találunk a Lélek munkájáról a szentírási elbeszélésekben. Ahogy én látom, ezek legkisebb közös többszöröse mindig a váratlanság és a kiszámíthatatlanság. A Lélek nem úgy érkezik, ahogy, ahol és amilyen körülmények között mi elképzeltük. Olykor kikerüli a szervezett ünnepségeket, nem tesz szíves látogatást a szépen felépített kultuszhelyeinken, nem ámenezi a jól kigondolt és tűpontos istentiszteleteket. Pedig mi szeretnénk – jaj nagyon is! –, hogy ha már mindent olyan ékesen és szép rendben elkészítettünk, kivasaltunk és feldíszítettünk, jöjjön már az isteni szent ámen minden preparációra. Ehelyett jön a szélzúgás, a kevert nyelvek, a mindenféle összesereglett nép zűrzavara, és ilyen keszekuszaságban mutatkozik meg a fentről jövő harmónia. Mindig csodálkoztam azokon a jeleneteken is, amikor egy-egy magányos Isten emberét ragadta meg az isteni Lélek, hogy aztán puszta helyen letegye valahol, aztán tessék bevárni egyetlen másikat, hogy ő is megértse a menny őrületes logikáját.
Szóval van itt egy ellentmondás. A mi részünkről biztosan. A pünkösdöt minden évben kiszámítják nekünk, de az ünnep lényege, akárcsak a víz a kezeink közül, mindig kifolyik. Ezt a szelet nem lehet kalitkába bezárni, ezt a tüzet nem lehet megszelídíteni, ezt a nyelvet nem lehet anyanyelvi szinten beszélni, ezt a személyt és ezt a munkát nem tudjuk az ismert emberi törvényszerűségek szűkös keretein belül értelmezni. A Lélek szabad, csak az Isten Igéjéhez kötődik, és az evangéliumokból tudjuk jól, hogy ez a testet öltött Ige sem szeretett a mi szabályaink szerint játszani. Néha az az érzésem is támad, hogy ez a kettő, Jézus és a Lélek néha csintalan gyerekek módjára szaladgálnak a világban, csak azért, hogy bosszantsák a csupán nyugalomra vágyó felnőtteket. Eltolják maguktól a kötelező programokat, húzzák a szájukat, amikor a kényszer hangján szólítják őket, elfutnak a „Tessék csak ezt meg ezt megtenni!” parancsok elől. Ehelyett mennek, neki a világnak, kettőt pislogunk és már nem is látjuk őket.
A pünkösdnek nincs kontúrja. Elmosódott ünnep ez, mint azok az impresszionista festmények, amiket hunyorítva kell nézni, hogy összeálljon – ha egyáltalán összeállhat – az összkép. Nyugtalanító dolog ez, mert mi szeretjük kézben tartani a dolgokat, jó ha van egy időbeosztás, meg program, meg legalább egy útiterv, hogyan jutunk A-ból B-ébe. A világ nagy átverése pünkösd, mert kaptunk a szívünkbe és egyházunkba egy olyan Lelket, aki mindig ott van, de soha nem akkor, amikor felkiáltójelekkel hívjuk. Bátorít, de nem hagyja jóvá a saját elképzeléseink szerinti terveinket. Vigasztal, de nem enged belesüppedni az önsajnálatunkba. Örül a munkánknak, de meg is ítéli a hiányosságainkat. Erősít, de egyben fel is korbácsolja az állóvizet körülöttünk. Egyszerre mond igent és nemet, hogy aztán vakarjuk a fejünket, hegyezzük a fülünket, és megkülönböztessük egymástól a sajátunkat és az övét. Aztán pedig küld – menjetek, szerte a világba –, csak hogy szembesítsen azzal, ő már régóta ott van, még mielőtt bennünk megszületett volna az indulás gondolata, és készítette, formálta, szántotta és vetette a szívek tágas mezejét.
Pünkösdről még írni is felemás. Ma jobb, ha csak csodáljuk ezt a játszadozó isteni Lelket, nem kényszerítjük még szavakba se, nehogy túl sokat akarjunk mondani, vagy épp túl keveset. Az ősi keresztyének gyakran józan részegségként írták le a Lélekkel teljesen betöltekezett állapotot. Amikor a határok elmosódnak, a valóság tarkabarka színeket ölt magára, és dülöngél a bizonyosság. Valami hasonló megy végbe akkor, amikor az ember átadja magát a Lélek vezetésének, ennek a kiszámíthatatlan és mégis szenvedélyesen ragaszkodó személynek. Megroggyan az észszerűség, elhalványul a saját erőre támaszkodó bizonyosság, hogy teret kapjon az, ami túl van mindenen, ami emberi, hétköznapi és megszokott.
Homoki Gyula
