Egy kis alpesi faluban élt egy idős ember, akit sok évvel azelőtt azzal bízott meg a falutanács, hogy tisztogassa meg a hulladéktól a hegyek hasadékaiból folyó gyönyörű kis patakot, ami átszelte a falut is. Ez az öregember gondoskodott a patakról, kiszedte belőle a leveleket és ágakat, kikotorta a hordalékot. Neki köszönhetően a patak tiszta vízén hattyúk úszkáltak, a faluban élők tiszta vizet ihattak, egy idő után pedig sok turista érkezet a faluba, akik szívesen pihentek a patak partján.
Sok év után a falutanács egyik gyűlésén, amikor a költségvetést beszélték át, észrevettek egy kis összeget, ami a „forrás őrzőjének” volt a járadéka. A pénztáros felvetette, hogy soha nem is látta ezt az embert, így hát nem érti, miért kell neki évről évre járadékot adni. Mindenki egyet értett ezzel, és megvonták a járadékot a forrás őrzőjétől. Hetekig nem történt semmi, de egy idő után a patak vize elkezdett sárgulni, a hattyúk más lakhelyet kerestek, idővel a turisták nem jöttek már a faluba, így a falu anyagi helyzete is veszélybe került. Az emberek pedig a koszos víz miatt megbetegetek. A falutanács tagjai rájöttek, hogy hibát követtek el, és felkérték az öregembert, hogy legyen újra a forrás őrzője.
Egy közösségben mindenkinek felelőssége van a közösség életére nézve. Hiába állítják az ellenkezőjét, senki sem pótolható, hiszen Isten tervvel és céllal bízott meg mindannyiunkat, akik jelen vagyunk az Ő testében – a gyülekezetekben és a nagyvilágban. Az előbbi történet is ezt szeretné alátámasztani: ha nem vagyunk jelen, ha nem végezzük el a saját szolgálatunkat, akkor hiány keletkezik.
Nemrég a presbiterek vasárnapját ünnepeltük, és ezen a jeles napon azokra az őrzőkre gondoltunk elsősorban, akik szolgálatként kapták presbiteri tisztjüket Istentől. Olyanok ők, mint a történetbeli öregember: ha nincsenek, akkor nagy a baj.
Kik ők? Az egyházjog szerint olyan választott tisztségviselők, akik a presbitériumot alkotják. Ahogy Szathmáry Béla professzorunktól jól megtanultuk: „A presbitérium az egyházközség vezető testülete, lelki és anyagi életének irányítója.” Nem tanácsadó testület, hanem kormányzó testület. Látható tehát, hogy nem kis dologról van szó: feladatuk, küldetésük van Isten országa építésében ott, ahová állíttattak. Ez utóbbi nagyon fontos az elhívásukban: Isten az, aki elhívja és megbízza őket. E megbízás pedig kulcsfontosságú abban, hogy csupán díszleteivé válnak a templom első padsorainak (és magukat is így látják-e) vagy lelkiismeretes alakítói lesznek a közösségük életének. Olyan lényegi kérdés ez általánosságában is, ami szavak nélkül is beszél. Ha valamit szeretünk csinálni és fontos számunkra, akkor az látszik a lelkületünkön is. Meglátszik, ha valamit csak „letudom” módon végzek el, és az is, ha odaadó lelkiismerettel.
Ugyancsak az egyik kedves tanárom mondta, hogy „aki a kolompot a nyakába köti, annak kolompolnia is kell” – egyszerű kép, mégis nagyon sokat mond el a szolgálatról. Nem hiába kaptuk az elhívásunkat; nem hiába vagyunk épp ott, ahol vagyunk. Isten feladattal, szolgálati lehetőségek tömkelegével látott el bennünket. A kérdés csupán az: kolompol-e a kolomp?
Péter apostol így inti a presbitereket: „…legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.” (1Pt 5,2-4) Ezeket a szavakat hívja elő bennem a szolgálattal kapcsolatban: hűen, önkéntesen, szorgalmasan, felelőséggel. Aki így őrzője az Élő Igének, az példává válhat mások számára is, betöltve akár presbiteri tisztségét.
Arra kérlek, e sorokat olvasva gondolj azokra, akik presbiterként példájává lettek közösségüknek! Adj hálát értük és imádkozz is értük, hogy frissességgel tudják még végezni azt, amit Isten rájuk bízott!
Hála a Forrás őrzőiért!
