„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot!” (Mt 10,34)
Jézus szavait olvasva szinte ösztönösen fogalmazódik meg bennem: nem értelek, Jézus! Vajon hányszor hagyja el ez a mondat egy keresztyén ember száját? Én sokszor olvasom úgy a Bibliám, hogy hangtalanul ezt a mondatot ismételgetem. Mert sokszor nem értem Jézust. De nemcsak Őt, hanem legtöbbször magamat sem. Különösen akkor, amikor konkrét válaszokat és megoldásokat várnak tőlem. Olyankor vagyok olyan vakmerő, hogy ezeknek a kérdéseknek nekimegyek, és mindenkinek válaszolni, segíteni szeretnék. Idővel viszont rádöbbenek, hogy a tanács a szó, a hallgatás mind kevés. Vajon miért?
Talán azért, mert azt gondolom magamról, hogy siratófal vagyok, és az a feladatom, hogy mint egy ATM befogadjam a kis fehér cédulákat, és cserébe valami kézzelfoghatót adjak. A legtöbben ezt várják a hittől is, azt gondolják, hogy így működik. Jézus azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem…”. Talán ma pont nekünk mondja, hogy nem azért jöttem, hogy automatagépként megoldjam a problémáitokat – amik sokszor épp ti önmagatok vagytok…
Itt megváltozik a fókusz, és a külső körülményekről befelé tekint az emberi szívbe. S bár ilyenkor úgy tűnhet, mintha Jézus tiltakozna az ellen, hogy a dolgok rendeződjenek körülöttünk, hogy elcsituljon mindaz, ami hangos, ami félelmet és szorongást okoz bennünk. Holott az, amiről Jézus itt beszél, a kard, pont azt szolgálja, amire szüksége van a mindenkori elveszett, békétlen, háborús helyzetben élő embernek, mégpedig, hogy helyre tegye őt. Az a kard, amiről Jézus szól, arra való, hogy megítélje a szív gondolatait és szándékait (Zsid 4,12). Ezt pedig nem minden esetben szereti és vállalja a hívő ember. Túlságosan ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, és inkább egy saját képünkre és hasonlatosságunkra formált Megváltót szeretnénk. Pont olyat, mint amilyet a tanítványok is szerettek volna. Úgy hiszem, hogy bizonyára a legtöbb félreértésünk ebből fakad, hogy mi a kétélű Igét csak úgy használjuk, mint a faragó a bicskáját. Így alkotunk magunknak egy olyan Békesség fejedelmét, aki valójában hallgat és nem tesz semmit. Nem is tehet, mert mi alkottuk.
Miért jött hát Jézus? Miért nem azt adja, amire vágyunk? Miért még mindig a kardot kapjuk, amire mi csak fegyverként tekintünk? Jézus igekardja egy olyan eszköz a Lélek által, aminek, ha engedjük, helyre tud hozni, és helyre tud tenni bennünket. Persze ez csak akkor működik, ha mi megengedjük Neki. Ez pedig csak akkor történik meg, ha elveszünk önmagunk számára.
Tudom, sokan éreznek ma hasonlót – legalábbis itt Kárpátalján. El vagyunk veszve, itt már nincs élet, nincs jövő. De akkor lehet, hogy a legtöbben még mindig nincsenek az Ige szerinti helyükön? A helyemen lenni ugyanis nem kényelmet és luxust jelent, hanem egy vállalást, hogy Krisztus katonájaként ott harcolok, ahova elhívott engem. Ezért merem hittel írni, Krisztusban bízva, ha vannak is külső és belső harcaink, de mi a helyünkön vagyunk, ott biztos békességünk lesz maga Jézus által.
Kedves Testvérem, néha a békéhez nagyon kevés kell. Salamon írja: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige” (Péld 25,11). Helyén lévő ember, helyén lévő szív, helyén mondott Ige, ez hozza el a békét. Így lesz a fegyverből gyógyír az elveszettnek.
Dénes-Zsukovszky Elemér
