„Általa (Jézus) vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor…” (Zsid 13,15)
Hálát adni minden hívő ember szokott, sőt még a nem hívők is. A folyamat egészen egyszerű: valami jó történik az életünkben, majd megköszönjük. Boldogok vagyunk tőle – egy ideig. Azonban a hálaadásunkkal több probléma is adódhat.
Talán többen vagyunk, akik azonosulni tudunk a szivacs- és szezonális hálaadással. A szivacshálaadás esetében a kellemes dolgok és sikerek úgy töltenek meg, mint víz a szivacsot, sőt a hálánk még túl is csordulhat. Milyen hálásak vagyunk például, amikor sikeres felvételit teszünk; ha rátalálunk a társunkra, akiért sokat imádkoztunk; amikor gyermekünk születik… Viszont idővel a tanulmányaink során eljön a vizsgaidőszak ideje; a társunkban felfedezzük a rosszabb énjét; a gyermekünk ki- és lemerít. Ilyenkor nem feltétlenül hálát érzünk, és ahogy a szivacsból kicsöpög a víz, úgy a korábbi hálánk is egyre erőtlenebbé válik. Ezenkívül sokan találkoztunk már a szezonális hálaadással is. Hálásak vagyunk karácsonykor, mert Jézus megszületett, húsvétkor, mert meghalt és feltámadt, pünkösdkor pedig a Szentlélek ajándékáért. Az év többi részében természetes, magától értetődő lehet mindez, de ezekben a kiemelt időszakokban mélyen megérintenek és őszinte hálára indítanak bennünket.
De mi történik akkor, ha úgy érezzük, a szivacsunkat nem tölti meg semmi, sőt rossz dolgok történnek, vagy éppen szezonon kívül vagyunk? Az ige szerint „mindenkor” vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát, és nem egyszerűen csak a hálánkat.
Az Ószövetségben olvasunk arról, hogy Isten népének milyen áldozatokat kellett bemutatniuk a papság által (béke-, hála-, jóvátételi-, vétek- és ételáldozat). Ezekhez az áldozatokhoz minden esetben valamit fel kellett áldozniuk, legtöbbször egy áldozati állatot. Jézus tökéletes áldozata mentesít bennünket, hogy ugyanezt kelljen végeznünk, de akkor mit is áldozhatunk fel a „hálaadás oltárán”?
Áldozatot bemutatni minden esetben lemondással járt. Amit a nép az Úr elé vitt áldozatként, azt nemcsak megmutatta, hanem végérvényesen odaszánta. Erre tekintve felvetődik a kérdés: nekünk miről kell lemondanunk, hogy a hálaadás áldozatát vihessük Isten elé? Ez a jobb időszakokban, amikor őszinte hálával van telve a lelkünk, nem okoz gondot, de mi van akkor, amikor úgy tűnik, nincs miért hálásnak lennünk? Ilyenkor mit adjunk át az Úrnak, ami kifejezi a hálánkat? Úgy vélem épp azt, ami akadálya annak, ami ahelyett tölti meg a szívünket: az aggodalmaskodást, a félelmet, a csüggedést, a fájdalmat, a reménytelenséget, az irigységet, a képmutatást, a hitetlenséget, a dühöt, a haragot, a büszkeséget, a sóvárgást, az önzést, az önsajnálatot… Ha ezeket átadom Istennek, megajándékoz azzal a békességgel, amely „minden értelmet” meghalad, amely független a körülményektől, nincs azoknak kiszolgáltatva, és ez bizonyosan hálaadásra indít. Pál apostol így ír erről: „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Fil 4,7). Jézus maga is beszél erről a békességről: „Békességet hagyok nektek, az én békémet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (Jn 14, 27).
Ha körülöttünk nem is, de bennünk megtörténik a változás.
Szatmári Valéria
