Jubileumi heteimet élem épp az Úrral. Sokszor eszembe jutnak mostanában a kezdő lépések: az első hittantábor, a nagy döntés, az első munkatársképző, az ifink, az énekkarunk elindulása. Szívmelengető érzés felidézni ezeket, és nagyon hálás vagyok, hogy részem lehetett bennük. Ugyanakkor arra is tisztán emlékszem, hogy minden esetben volt egy kérdés, amely újra és újra ostrom alá vette a gondolataimat: mit keresek én itt?
„Jól tetted, hogy eljöttél!” – olvastam a falakon, de egyetlen porcikám sem érezte így.
Élesen él bennem egy emlék. A már említett első munkatársképzőn történt. Frissen megtért emberként érkeztem, szinte senkit nem ismertem, nem tudtam, hogyan kell viselkedni, mi vár rám. Órákon át nem történt semmi. Vagyis csak velem nem. A többiek ugyanis folyamatosan érkeztek, az ismerősök örömmel köszöntötték őket, és a vendéglátók már kapták is fel a táskáikat. Csak én maradtam ott társaság és vendéglátó nélkül. Merthogy engem se ismert senki.
Induláskor úgy gondoltam, hogy ahol az Úr van, ott nekem is jó lesz, de nem így történt. Sokáig nem. Teltek az órák, bennem pedig egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy hiba volt ide jönnöm. És hogy ez lesz életem legrosszabb hete. A sírás kerülgetett, és haza akartam menni azok közé, akik ismernek és szeretnek. Amikor már végképp elfogyott a türelmem és a hitem, a főszervező testvérpár egyszer csak felkapta a táskáimat és közölték, hogy náluk fogok aludni. A legjobb hely volt, ahová kerülhettem. Másnap az egyik vendégtanító bejelentette, hogy gitárleckéket tart, aki szeretne, csatlakozhat. Amikor először vettem kezembe a gitárt, perceken át csak simogattam. Az előadások, a játékok, a közös éneklések, a közös utazások alatt egyre azt éreztem, hogy a mennybe csöppentem. És a hét végén már egyértelműen tudtam: ez volt életem egyik legnagyszerűbb alkalma.
De akkor mi a szösznek volt bennem akkora ellenállás az elején?
Az ember szereti azt gondolni, hogy ő tudja igazán, mi a jó neki. És ha valami nem a szája íze szerint alakul, akkor menekül – de legalábbis magában puffog nagyokat. És valljuk be: van, amikor nem adunk esélyt helyzeteknek, kapcsolatoknak arra, hogy megmutassák igazi mivoltjukat – mert nem tetszik az indulás.
Az Úr mellett töltött évek azt mondatják velem, hogy az igazán mélyre ható, életet formáló alkalmak szinte mindig nehezen indulnak. És igen, előfordulhat, hogy bár egyértelműen Isten hívott valahová, mégsem végig diadalmenet az út. Egyrészt a harcok formálják bajtárssá a résztvevőket (a szervezőket főleg). Másrészt a kísértő jó pár lépéssel előttünk jár, ő már tudja, amit mi még nem, és minél ádázabb módon akadályozza a haladást, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy Isten nagyszerű dolgokat készít.
Sok türelem és kegyelem kell ahhoz, hogy túllendülj a holtpontokon. Az első benyomás nem mindig tükrözi híven, hogy milyen is lesz a végkifejlet. Néha a huszadik sem. A kérdés nem az, hogy te hogyan érzed magad az adott helyzetben. Mind tudjuk: csalárdabb a szív mindennél, könnyű megvezetni pár személyre szabott nehézséggel. A lényeges pont az, hogy vajon Isten helyezett-e abba a szituba.
Egyik munkatársnőm egyszer azt kérdezte tőlem: nekem hiszel, vagy annak, amit látsz? Most, amikor épp egy kihívásokkal teli hétvége előtt állok, és egyetlen porcikám sem kívánja, újra és újra ezt a kérdést visszhangozza bennem az Úr.
Ennyi év tapasztalat után mi mást válaszolhatnék: Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted…
Olasz Tímea
