Néhány évvel ezelőtt az imacsapatunk egyik találkozóján azt a feladatot kaptuk, hogy mondjuk el, mit becsülünk a tőlünk balra ülő emberben. Amikor a társam elkezdett beszélni rólam, nagyon kíváncsi voltam, hogy ugyan mit tud majd mondani, hiszen alig ismer. Szó mi szó, nehézkesen indult neki, és elég banális dolgokat említett. De csak az első mondatban. Aztán olyan tulajdonságokat is mondott, amiket nagyon ritkán jeleznek nekem vissza. Nem kettőt-hármat: hosszú perceken át sorolta és sorolta. Rendesen zavarba jöttem tőle. De amikor már olyat mondott, amiket még csak másoktól sem hallhatott, akkor kerekedett ki igazán a szemem. Hogy tudhat rólam valaki ennyi mindent, amikor két szót alig beszéltem vele?
Olyan világban élünk, ahol nincs időnk látni, észrevenni. Ugyanakkor megmutatkozni is félünk, mert könnyen kiszolgáltatottá válunk ezáltal. Mégis – mit el nem tud követni az ember, hogy észrevegyék, hogy értsék, hogy törődjenek vele! A feltűnést keltő ruhák, az irdatlan nagy tetoválások, a buta döntések, a polgárpukkasztó viselkedés, az öngyilkossági kísérletek nagy része egy-egy kétségbeesett kiáltás: itt vagyok, ez vagyok, lássatok már meg végre!
Nagyon tud fájni, amikor egy vitában azt érzed, a másik még csak nem is veszi a fáradságot, hogy megértsen. Vagy amikor az, akitől neked eláll a lélegzeted, egyszerűen keresztülnéz rajtad. Amikor a fejed fölött rendelkeznek rólad. Amikor minden próbálkozásod ellenére sem tudsz több lenni, mint a fájától nem messze esett alma, a cuki csinibaba, a gyenge tanuló, a kétbalkezes bohóc, a fura, vagy az, aki folyton elégedetlenkedik.
Az Avatar című filmben van egy köszöntés: „Látlak téged”. A Na’vi kultúrában sok mindent jelent ez: beléd látok, megértelek, szeretlek, tisztellek, vagy fizikailag magam előtt látlak, észrevettelek.
„Látlak téged!” – mondja a The Chosen című filmsorozatban Jézus Péter feleségének, amikor a háttérből, láthatatlanságba burkolózva támogatja párját, és akkor is, amikor a szívfacsaró veszteségét egyedül cipeli. Tamást, aki úgy érzi, hogy magára hagyta a fájdalmában, ezzel vigasztalja: „Látlak téged, szüntelenül.”.
Látlak téged, tudok rólad, elfogadlak, fontos vagy nekem…
Meglepően sokszor látok embereket szétesni. Nem azért, mert levegőnek nézték őket: rossz, rossz, de elég sokszor fordul ez elő ahhoz, hogy túl nagy megrázkódtatást már ne okozzon. De mi az, ami ezzel szemben szinte mindenkinél képes kicsapni a biztosítékot? Amikor azzal szembesül az illető, hogy tudnak róla.
Amikor keresztnevén szólítom a hajléktalant, erre ő újra meg újra visszajön megköszönni, merthogy ez neki nagyon nagy dolog. Amikor a kiskamasznak elmondom, hogy milyen adottságát fedeztem fel játék közben, és neki egyre fátyolosodik el a tekintete. Amikor imát kérni jönnek hozzám, aztán végig zokogják, mert megsejtik magukat Isten tekintetében. Amikor felfigyelek elharapott szavakra, furcsa megfogalmazásokra, mosoly mögé rejtett fájdalomra, extrakedvességre vagy egy üres székre, és attól kezdve az illető egyszerűen nem akar leszakadni mellőlem.
Az emberek ki vannak éhezve a figyelemre, a látó, értő tekintetre.
Sok-sok évvel ezelőtt láttam először a Casting Crowns zenekar „Does Anybody Hear Her” című dalához készült klipet. A mai napig megráz az üzenete: mennyire vakon tudunk elmenni egymás mellett, mennyire kicsin múlik, hogy tragédiákat előzzünk meg.
A mai napon te is sokak mellett fogsz elmenni. Lesznek közöttük ismerősök és vadidegenek, szeretnivaló és idegesítő emberek egyaránt. Ha volna közöttük egy, akinek te vagy az utolsó szalmaszála, vajon észrevennéd?
Másképp kérdezem: kész vagy ma tudatosan jelen lenni a világban, társsá válni, segíteni – legalább azzal, hogy a másik szemébe nézel és azt mondod neki: „Látlak téged!”?
Olasz Tímea
