Nemrég egy beszélgetésben feltették nekem azt a kérdést, hogy milyen istenképem van? Erről eszembe jutott, ha Jézus is megkérdezné tőlem – mint egykor a tanítványoktól –, hogy ‚,kinek mondotok engem” (Mt 16,13), akkor mit válaszolnék. A válaszom magamat ismerve hosszú lenne, de valahogy így hangzana: Ő az életem megmentője, a hatalmas Isten, Aki megteremtette ezt a gyönyörű világot, a kegyelmes Isten, Aki könyörül rajtunk, és még mindig vár ránk, az igazságos Isten, Aki mindig őszinte, és nem hallgat el semmit előlünk. Röviden pedig ennyit mondanék: Ő a szeretet és az igazság.
Az, hogy valakit megismerj, időbe kerül. Bizalmas kapcsolat kell ahhoz, hogy a másik igazán bemutatkozzon. Az első benyomás nem elég, általában csak nagyon hosszú idő elteltével tudod azt mondani valakiről, hogy igen, én ezt az embert igazán ismerem. Valahogy így van ez Istennel is. Teljesen másként ismerjük meg, teljesen másként gondolunk rá vagy éljük meg Vele a személyes kapcsolatot gyermekként, fiatalként vagy majd később érettebb korban.
Isten annyiféle módon mutatja meg a szeretetét irántunk. Azzal, hogy megteremtett, hogy a bűneset után sem törölte el az embert a föld színéről. Nap mint nap látja hogyan romboljuk azt a csodálatos világot, amibe belehelyezett minket, amit ránk bízott. Látja a hibáinkat, a rejtett gondolatainkat, a romlottságot bennünk, és mégis azt mondja: várok, mert értékes vagy nekem, felsegítelek, megmentelek, menni fog. Az pedig, hogy az egyetlen Fiát küldte a keresztre – érted és értem –, másról nem is beszél, csak Isten irántunk való felfoghatatlan nagy szeretetéről.
Én gyermekként, diákként, fiatal feleségként és anyaként is gyakran éreztem és érzem azt, hogy milyen, amikor Isten szeretete átölel. Amikor a férjem betegágya mellett álltam, és nem láttam a holnapi nap reményét, Ő azt ígérte, hogy reményteljes jövőt adok, és ebből jó is származhat majd. Akkor hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnt, hogyan is valósulhat ez meg. Aztán pedig szépen lassan megmutatta, hogy Vele igenis lehetséges az is, ami sokszor lehetetlennek tűnik. Ő az, aki megadja azt az erőt, ami segít továbblépni, a békességet, amit semmilyen emberi szeretet és biztatás nem képes megadni. Az hogy a hatalmas Isten szeret, emberileg egészen felfoghatatlan és közben csodálatos érzés. Vedd észre, és légy hálás érte!
A másik jelző, ami az Úrról eszembe jut, az az igazság (igazságosság). A Bibliában sok helyen olvashatunk arról, hogy Isten megbüntette a népét, mert elfordultak Tőle, mert bűnt követtek el, loptak, csaltak, hazudtak. Jézus földi élete során mindig őszinte volt a tanítványaival, az emberekkel. Nem féligazságokat mondott, hanem szembe állította őket a tényekkel.
Amellett, hogy számtalanszor megtapasztaltam Isten irántam mutatott szeretetét, sokszor fejbe is kólintott, amikor azt mondta nekem: az, hogy azt mondtam neked szeretlek, nem azt jelenti, hogy mindent elnézek neked. Ez korántsem így működik. A bűneinknek következményei vannak. Ezt olyan sokszor annyira nehezen fogadjuk el. Azért nehéz, mert ilyenkor Isten tükröt tart elénk, amiben meglátjuk magunkat. Kendőzetlenül meglátjuk benne, hogy a nehézségeink sokszor az engedetlenségeink, a bűneink következménye. Persze felismerni, hogy annak iszom a levét, amit én okoztam saját magamnak, igazán fájdalmas érzés. Én személy szerint nagyon nehezen élem meg ezeket az időszakokat. De mindig jó érzés átélni, amikor Isten a szeretetével átölel, és megérteti velem: ezt azért szabtam rád, hogy feleszmélj, hogy nem jó úton vagy, hogy elfordultál tőlem. Ilyenkor, mikor összetörve a bűneim terhe alatt ülök és tétlenül kesergek, értem meg igazán, mennyire jó, hogy ilyen Igazságos Istenem van. Aki nem hagyja, hogy a világ elaltasson, hanem szól, ébreszt, hogy hervadt virágszálként is van még lehetőségem felegyenesedni és ismét illatozni. Nem azért, aki vagyok és amit tettem, hanem azért aki TE vagy, és amit TE tettél értem, Kegyelmes Istenem!
Biró Alexandra
