Amikor hittanórán a gyerekekkel arról szoktunk beszélni, hogy mi az, ami érték, általában ugyanazok a tárgyak, fogalmak jutnak az eszükbe. Felsorolják a pénzt, ékszereket, kocsit, házat, de megjelenik a család, barátság, szeretet is. Az viszont csak nagyon ritkán fordul elő, hogy ilyenkor valaki az életet, vagy akár a saját életét mondja értéknek. És ez nem csak a gyerekek körében van így…
A teológia, de a természettudomány is határozottan állítja, hogy az emberi élet csoda, és ebből fakadóan értékes, rendkívüli, becsülni való. Mégis, ha körbenézek a felnőttek között, nem érzem azt, hogy ez a hétköznapokban valóban igaz lenne. Nem érzem és nem látom azt – gyakran a saját életemben sem –, hogy átéreznénk mennyire értékesek vagyunk. És ennek talán az is az oka, hogy ezt soha nem tanították meg nekünk, hanem helyette rengeteg negatív tapasztalatunk lett, amik mind a saját értéktelenségünket akarták lenyomni a torkunkon. Lehet, hogy nem voltak érzelmileg érett szüleink, akik éreztették volna velünk ezt, sőt talán lehet, hogy ők is az értéktelenség tapasztalatát hozták otthonról. Lehet, hogy az iskolában voltak tanáraink, akik butának mondtak minket azért, mert az általuk tanított tantárgyakban éppen nem voltunk ügyesek. Lehet, hogy kamaszként, fiatal felnőttként voltak emberek, akik beszólogattak, kizártak minket egy adott közösségből, és ezért azt éreztük, hogy nem tartozunk sehová. Lehet, hogy amikor párválasztásra került a sor, voltak olyan jelöltek, akik csak kihasználni akartak, mert csak egy darab húst láttak bennünk, semmi mást. És még sorolhatnám azt a sok negatív tapasztalatot, ami mind azt erősítette meg bennünk, hogy nem vagyunk elég jók, elég szépek, elég okosak, elég ügyesek, tehát végső soron nem vagyunk (elég) értékesek.
Ebbe a nehéz magányba, ebbe a többiektől elszigeteltségbe tör be Isten. Ebben ölel át a szeretetével. Ebben mutat rá a saját sebeire, amiket mind azért kapott, mert szeretett minket. Ebben mutat rá az Ő összes alkotására, aminek te is a részese vagy, és amiről így ír a 139. Zsoltár: „Magasztallak téged, mert félelmetes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt”.
Ha látunk egy szép napfelkeltét, és hálát adunk az Istennek azért, hogy mennyire szép, akkor miért nem tudjuk ugyanezt megtenni a tükörbe nézve? Ha látjuk azt, ahogyan a természet változik, ezzel is dicsérve azt, aki alkotta, akkor miért nem hisszük el, hogy a mi útjainkat, a mi munkánkat is ugyanaz az Isten irányítja? Ha elhisszük azt, hogy az Úr alkotása a körülöttünk lévő világ, akkor miért nem hisszük el azt, hogy mi is azok vagyunk?
Lehet az értékünket tárgyakhoz, emberekhez vagy emberi elismertséghez kötni, de végső soron az értékünket éppen az adja, hogy az Isten alkotásai vagyunk, és hogy Ő annyira értékesnek tartott bennünket, hogy önmagát áldozta értünk. És ha arra gondolsz, hogy a Mindenható, Örökkévaló Isten annyira értékesnek tartott, hogy meghalt érted, akkor az gyógyítani tud minden emberi negatív tapasztalatot. Akkor az meg tud erősíteni abban, hogy az Úr számontart, sőt csodálatosnak teremtett téged. Én hiszem azt, hogyha ezt tényleg el tudjuk hinni, akkor az meg tudja változtatni az istenkapcsolatunkat, és így az egész életünket is. Ezért, azt kívánom neked, Tesó, hogyha kételkednél az értékedben, gondolj arra, hogy az Úr csodálatos alkotása vagy, és ez az, ami számít, ami az értékedet adja. És ez az érték soha nem múlik el, ahogy a mi Teremtő Atyánk szeretete sem.
Rózsa-Gönczy Anna
