A hegyen nagy sokaság gyűlt össze. Az emberek egymás között sugdolóztak, beszélgettek. Némelyek nevetve, mások ijedten mesélték az Illés prófétával kapcsolatos fejleményeket, ami miatt most mind itt vannak. Érezhető volt a tömeg feszültsége. Látható volt Baál papjainak a készülődése, majd pedig a próbálkozása arra, hogy az áldozaton fellobbanjon a tűz. A tűz, ami majd megmutatja, hogy kicsoda az igazi isten. De hiába minden hangos kiáltás, hiába minden próbálkozás, a tűz nem kezdett égni, az áldozati oltár érintetlen maradt. Aztán Illésre került a sor, aki látszólag csak nehezítette a helyzetét: ki lenne olyan bolond, hogy a megbeszéltnél többet teljesítsen, nagyobb csodát kérjen az istenétől? És aztán mégis csoda történt! Ami a Baál papoknak órákig nem sikerült, annak a sokszorosát tette meg Illés Istene. Láttuk az oltárt, ami meggyúlt. Láttuk a vizet, ami elpárolgott az élő Isten jelenlétében. És amikor ilyet lát az ember, mit tehetne mást? Térdre borulva vallja meg, hogy az Úr az Isten, az Úr az Isten.
Illés próféta története tele van olyan megoldhatatlannak, reménytelennek tűnő helyzetekkel, amik az Isten munkálkodásának köszönhetően rövid idő alatt megoldódnak. Ott van az özvegy, aki hetek, vagy akár hónapok óta látja azt, hogyan fogy az élelme, de az utolsó pillanatban, amikor már meghalni készül, Isten annyi eledelt ad neki, ami kitart az éhínség végéig. Ott van Illés megfáradása a többéves prófétai szolgálatában, amire Isten étellel, pihenéssel, bíztatással válaszol, akkor, amikor Illés már meg szeretne halni. És igaz ez erre a történetre is. Már három éve tart az aszály, amikor a történet előzményében Illésnek azt üzeni az Úr, hogy esőt akar adni a földre. Ezzel párhuzamosan pedig a prófétának az is a feladata lesz, hogy keresse meg Ahábot, a királyt, aki elől eddig menekült, és kérje meg, hogy gyűjtse össze a papjait. És így jutunk el a bevezetőben olvasható – átfogalmazott – történethez, aminek tulajdonképpen az a lényege, hogy a Baál papok alulmaradnak, Isten pedig kijelenti magáról a nép szeme előtt, hogy valóban Ő az élő Isten.
Az alku szerint, az az isten az igazi, aki képes meggyújtani az oltáron lévő áldozatot tűzzel. Illés viszont többet kér Istenétől, és már annyira csorog a víz az oltárról, hogy a körülötte lévő árok is megtelik vízzel. Isten pedig meghallgatja Illést, és olyan tüzet küld, aminek hatására nemcsak az áldozat gyullad meg, hanem még a víz is eltűnik, ami körbeveszi az oltárt. A nép felismeri az Istent. Ezek után kezdenek el a viharfelhők gyülekezni, amiket – valószínűleg – már évek óta nem látott a nép, és ami az eső érkezését jelenti.
Mindannyiunk életében vannak megoldhatatlannak tűnő helyzetek, amik talán sok ideje húzódnak. Talán az is megfogalmazódik bennünk, hogy mikor lesz vége, hogy miért nem ad Isten szabadulást egy olyan dologból, amiért már rengeteget imádkoztunk. Egyáltalán nem biztos, hogy erre választ fogunk kapni. Viszont, ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor nem is a válaszok érdekelnek feltétlenül minket akkor, amikor már megszabadultunk egy-egy szorongató helyzetből.
Illés próféta története rámutat arra, hogy Isten számára sem a tűz, sem a víz nem jelent akadályt. Mind a kettővel meg tudja mutatni a hatalmát. Mind a kettővel rá tud mutatni arra, hogy hallja szolgáinak a könyörgését, látja a népe szenvedését, és mindezekre szabadulást tud adni.
És ha tudjuk, hogy Isten Úr volt a Kármel-hegyen, akkor miért ne lehetne Úr a mi nehéz helyzeteinkben? Miért ne mutathatná meg nekünk, vagy a körülöttünk lévőknek ugyanazt? Ha pedig azt is tudjuk, hogy Úr volt akkor, amikor a nép viselkedése miatt aszályt adott, akkor miért nem hisszük el azt, hogy Úr akkor is, amikor esőt, és ezzel együtt egy nehéz helyzet végét készíti, adja a népnek?
Arra bíztatlak ma, hogy ne veszítsd el a reményt, hogy az Isten képes megoldani évek óta húzódó helyzeteket úgy, ahogy azt mi el sem tudjuk képzelni! Ne veszítsd el a reményt arra nézve, hogy az Istennek van hatalma megtartani a viharban, de van hatalma arra is, hogy véget vessen a viharnak! A kérdés pedig neked szól, hogy amikor látod, hogyan használja Isten a vizet, a tüzet, a természetet, minden teremtett embert és dolgot arra, hogy az a Te javadra legyen, akkor mit teszel? Dönthetsz úgy, hogy különböző körülményeknek, emberi bálványoknak tulajdonítod azt, amit megtapasztaltál, vagy térdre borulva megvallhatod –ahogy azt a Kármel-hegyen is megtették –, hogy az Úr az Isten, az Úr az Isten.
Rózsa-Gönczy Anna
