Mostanában nagyon sokat hallok a megújulásról, annak fontosságáról, ami nem olyan meglepő tekintve, hogy egyházunkban 2024 a megújulás éve. Fontos-e a megújulás? Ez azt hiszem nem is kérdés. A fizikai életünkben is újra és újra szembejön, hogy szükség van megújulásra, feltöltődésre, felfrissülésre, hogy újult erővel vágjunk bele a munkába. Kell az éjszakai pihenés – ezt leginkább az tudja, akinek ez nehezen adatik meg 🙂 –, a szabadság, de még a hajamnak is szüksége van arra, hogy időnként levágjanak a végéből, hogy megújuljon, üdébb, egészségesebb legyen. Ha pedig a megújulás fontossága ennyire tetten érhető ilyen hétköznapi, kis jelentőségű dolgokban, akkor mennyivel inkább így van ez a lelki életünkben. Gyakran tapasztalom, hogy a lelki életünk olyan, mint egy hullámvasút: tele hegyekkel és völgyekkel. Magasság és mélység váltják egymást. Egy-egy mélység megélésekor pedig kell a megújulás, hogy ismét a magasságban szárnyalhassunk. A mélység sokszor közelebb is visz az Úrhoz, és megszüli önmagából a megújulást. Amikor szembesülök azzal, hogy az imáim szürkébbek, az igeolvasásom felületesebb, a közösségből ki-kimaradok, amikor megroppan az életem, eljutok addig, hogy változni kell, könyörgöm erőért, megújulásért, mert ezt csak felülről kaphatom. Aztán minden elkezd jóra fordulni, az Istenhez fordulás elkezdi teremni a maga gyümölcseit. Ezt követően pedig rendszerint újra kudarcok jönnek, bukások, támadások…
Legutóbb egy ilyen kudarccal teli nap után összezuhanva meséltem a férjemnek, hogy mi minden volt rossz, pedig én olyan feltöltődve, olyan lelkesen indultam el reggel. Most pedig minden szétesett, már gyomoridegem van az egész naptól. Erre valami olyat válaszolt, hogy innen tudod, hogy a Kísértő munkálkodik az életedben. S akkor mintha kitisztult volna a kép, hogy bizony támadás alatt van az életem, a hitem. Pedig én megújulva indultam, már minden kezdett rendeződni, de éppen ezért kaptam a támadásokat is. Ahogyan a Sátán az istenfélő Jóbot támadta, hogy hátha akkor majd megtagadja az Urat. Bár az engem ért csapások nem hasonlíthatók a Jóbéhoz, de kicsiben ezt éltem meg. Nem könnyű megújulni, mert a megújulni vágyó embert újabb kísértések és támadások érik. Ez ellen tenni nem lehet, de fel lehet ismerni, ami már félig győzelem.
Nem lepődök meg, ha lelkesedéssel indulok és csapások érnek, hanem imádságban még több erőt kérek, hogy ne tántorodjak meg. Kell a megújulás, és még jobban kell kitartani az azt követő próbákban.
„Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12)
Szemere Judit
