„Márpedig Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok tagja van, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” (…) Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1 Kor 12, 18-25)
Közösségeinket régóta hasonlítják az emberi testhez. A leghíresebb ilyen test-hasonlatot Menéniusz Agrippának tulajdonítják. Akkor élt ő, amikor az ősi Rómában megszűnt a királyság és a köztársaság kezdett el meggyökeresedni. Persze elég arisztokratikus köztársaság volt ez, a várost patríciusok vezették, a plebs vagyis a munkás réteg pedig mélyen eladósodva élt. A plebejus réteg aztán elkeseredésében egy nem mindennapi eszközhöz nyúlt: a kétkezi munkások egy jelentős része kivonult Rómából, és letelepedett a szemközti hegyen. Csak élelmet vittek magukkal és vártak. Várták, hogy mi történik a patríciusokkal és a várossal, ha ők nem dolgoznak. Azzal fenyegetőztek, hogy ők ott egy külön várost alapítanak. Néhány nap elteltével a patríciusok követséget küldtek a hegyre, ezt a követséget vezette Menéniusz Agrippa. Állítólag nem is mondott egyebet, csak ezt a mesét:
„Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: »Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk« – és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj nem fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak nem rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta.
És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjen a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.”
Azért is különös példa ez, mert arról szól, hogy a test működésében zavar támadt. A tagok a gyomor ellen fordultak. Róma esetében működött a bölcs belátás, és a plebejusok kibékültek a patríciusokkal. Biztosítékképpen ekkor hívták életre a néptribunus tisztségét. A néptribunus a plebejusok érdekeit képviselte, és Róma életében megvétózhatott minden olyan törvényjavaslatot, amely kárára lehetett az alsóbb néprétegeknek.
Pál apostol is ír a testről, ezzel magyarázza meg, hogy hogyan működik az egyház:
- Isten a mi emberi sokadalmunkban létrehozott egy közösséget.
- Ennek a közösségnek sok-sok tagja van, akik gyakorlatilag mind különböznek egymástól.
- Isten mégis azért alkotta meg a közösséget, hogy a tagok gondoskodjanak egymásról.
- Sőt, Isten úgy szerkesztette egybe ezt a közösséget, hogy a tagjai egy érzelmi, tapasztalati és cselekvési közösséget alkotnak.
A gondoskodás azonban nemcsak annyit jelent, hogy a bajban a másik mellé állok, hanem jelenti azt is, hogy egyáltalán mellette állok, a rendelkezésére állok. Talán leginkább a baráti kapcsolathoz lehetne hasonlítani. Szívesen töltök időt a testvérekkel, szívesen beszélgetek velük azokról a dolgokról, amik őket foglalkoztatják. Kérdéseik vannak, én pedig figyelek, és amennyire tudok, próbálok válaszolni. Gondjaik vannak a testvéremnek, megszólítom őt, és még ha esetleg segíteni nem is tudok, de mellette vagyok. De a gondoskodás nem merül ki ennyiben, mert ha tényleg testvérről van szó, ha tényleg az egyház közösségében élünk, amelyet Isten hívott életre, én a testvérem mellett vagyok akkor is, amikor Isten elé lépek. Az egyháznak éppen ez az erőssége, hogy a tagjai együtt lépnek Isten elé.
Az Úr előtt együtt lenni. Hallom az igét, és miközben megszólítja a lelkem, arra gondolok, hogy az ige a másikra is hat, sőt időnként látom is, ahogy oldalra fordul és fátyolos a szeme, vagy látom, hogy lehajtja a fejét imádkozni. Ránézek a másik emberre, aki velem együtt jön ki a templomból, és arra gondolok: ő is azt érezheti, hogy rászorul Isten jelenlétére, vezetésére, segítségére. Hogy ő is ugyanolyan bűnös ember, aki Jézus keresztjéhez hordja az élete problémáit. Ránézek, és arra gondolok, hogy Isten Szent Lelke az ő szívében és gondolatvilágában is naponta dolgozik. Az Úr őt is szolgálatokra készíti elő, és ő is ugyanolyan nehezen engedelmeskedik az elhívásnak, mint én.
Pál apostol azt mondja, hogy neked is van olyan ajándékod, amivel gazdagíthatod a gyülekezetet. Lehet, hogy nem a kéz ügyességével rendelkezel (ami sokaknál olyan látványos), hanem a láb szívósságával. De ha tényleg belépsz a közösségbe – nemcsak a templomba, hanem a testvérek közösségébe is, barátként, testvérként, Isten előtt is –, akkor lehet, hogy épp te fogod hordozni ezt a közösséget olyan helyzetekben, amikor a te szívósságodra és kitartásodra lesz szükség.
Lénárd Zsuzsanna
