„Amikor azt érzem, hogy nem tudok segíteni…”
Te hogyan fejeznéd be ezt a mondatot? Mi történik veled, benned, amikor egy számodra fontos ember szenved, vergődik, elakad, és te bármennyire szereted, nem vagy képes kiegyenesíteni a görbéket?
Létezik erre egy nagyon képszerű kifejezésünk: „tehetetlenségre van kárhoztatva”. És valóban, ez sokszor egy véget érni nem akaró szenvedés. Szeretnénk segíteni, de nem áll módunkban, legfeljebb annyival tudjuk bátorítani a másikat: imádkozni fogok érted. Aztán folytatjuk a gyötrődést, mert igazából nem intéztünk el semmit.
Pedig az ima nem a legkisebb szalmaszál és nem is pusztán megnyugtatás. Valójában ez a legnagyobb hatótávolságú fegyver, amit egy ember bevethet. És egy lehetőség, amivel sokkal kevesebbszer élünk, mint lehetne. Vagy csak nem jól.
„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Pt 5,7)
Ismerjük ezt a bibliai igét, szeretjük is, kitesszük a hűtőre, kis igekártyákon osztogatjuk fűnek-fának – megélni viszont borzasztóan nehéz. Az ember nem tudja csak úgy lerázni magáról a gondját. Küzd körömszakadtáig, keresi a megoldásokat, de legalábbis halálra aggódja magát. Hogy is tudná nyugodtan kortyolgatni a teáját, amikor a helyzet egyre csak romlik, amikor a gyógyszerek nem segítenek, vagy amikor országhatárok választják el attól, aki számára az életet jelenti, és még csak egy tál ételt sem tud adni neki?
Hasznos dolog, ha az ember nem hűtőmágnesekbe kapaszkodik, hanem kinyitja a Szentírást. Mert a szövegkörnyezetet megnézve érdekes árnyalatot kap a fenti igénk:
Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.
Alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt – pontosan ezzel kellene kezdenie annak, aki a szeretteiért imádkozik. Elismerni, hogy igen, mi teremtmények vagyunk, végesek a lehetőségeink, gúzsba köt a tehetetlenség. Ugyanakkor Isten keze épp elég hatalmas ahhoz, hogy bármit megtegyen. Így lesz minden imakérés vége egyfajta felmagasztalás, felemeltetés. Akkor is, ha a mennyei Atya akarata fog megvalósulni, nem pedig az, amit mi kívánunk – sőt valójában így lesz minden jó és tökéletes.
A legnehezebb lépés mindig ez: átengedni a gyeplőt valakinek, akit ráadásul alig ismersz. De minél többet tapasztalsz az Úr jóságából, annál könnyebben megy ez. Amikor Neki adod át az ügyeidet, az nem csak imádság, nem kibúvó, hanem minden megoldás valódi kulcsa, hiszen a mennyei Apukánk nem a tüneteket kezeli, hanem a bajok tényleges okait.
Miután tehát felismerted a magad korlátait, de látod Isten nagyságát is, már egyáltalán nem olyan nehéz átpakolni mindent az Ő vállaira, aztán csak várni, hogy milyen nagyszerű dolgokat hoz ki belőlük. Amit te nem tudsz megoldani, az amúgy is feleslegesen nyomaszt téged. Józanul gondolkodva az ember persze tudja, hogy nem segít a másikon, ha elemészti magát érte, csakhogy az aggódó ember nem képes józanul gondolkodni. Viszont, ha érted, hogy mindkettőtök élete Istennél van a legjobb helyen, nem szorongsz tovább egy olyan teher alatt, amit nem Isten rakott rád, hanem az ellenség, aki nem csak a szerettedet kóstolgatja, de a te lelki békédet is el akarná nyelni.
Akkor mit tudsz tenni a gyötrődés helyett?
Az aggódásra kényszerítő energiáidat átfordíthatod olyan tevékenységbe, amely minden érintett számára hasznos és építő, ez pedig az imaharc. Nem egy-egy gyors Miatyánkra gondolok itt, nem sóhajimádságokra: „Uram, irgalmazz neki!”, hanem intenzív, kitartó Isten keresésre, ami egészen addig tart, míg valamiféle válasz nem érkezik odafentről. És ami lényeges: ilyenkor nem Istennel szemben állva küzd az ember, hanem az Úrral együtt. Isten ugyanis nem ellenfél, akit meg kell győzni az igazunkról, hanem a szeretet Ura, aki egyedül jó, így az akarata, terve, útja is tökéletes.
Végére nem érnék, ha elkezdeném sorolni, milyen módokon tapasztaltam már meg, hogy az imádság nem csak pusztába kiáltott szó. Átéltünk csodálatos szabadításokat, orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulásokat; láttuk, ahogy utak nyílnak, emberi hozzáállások szelídülnek. De hogy megmutassam, mennyire falat kenyér tud lenni egy imatámasz, elmesélem a legutóbbi élményemet ezzel kapcsolatban:
Női bibliaórán egy kiscsoportba kerültem egy fiatalasszonnyal, aki először járt nálunk. Amikor a beszélgetés végén megkérdeztem, kiért hogyan imádkozhatunk, elmondta, hogy ő épp egy gyógykezelés elején tart, elég rossz diagnózist kapott, de élt már át csodálatos gyógyulást, bízik az Úrban. Néhányan imádkoztunk érte (is), aztán még ott maradtunk beszélgetni, sztorizgatni. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a hölgy túl zaklatott volna a helyzete miatt. Az alkalom végén azonban a nyakamba borult, sokáig szorongatta a kezemet, könnybe lábadt szemmel köszönte az imákat. Amiket Istennek mondtunk vele kapcsolatban, az olyan mélyre ment, amire nem számított. Ahogy az imákra reagált, az meg számunkra volt nem várt fordulat. Pedig nem volt ez annyira egyedülálló eset, a legtöbb közbenjáró ima ölelésbe vagy könnytörölgetésbe torkollik. Bármennyire erős tud maradni az ember a harcok idején, amikor meglátja magát Isten tükrében, csak megroggyan a térde! Még úgy is, hogy Isten szeretetének csupán a töredékét érzékeljük most, a teljes átélések a menny túloldalán várnak ránk.
Szóval sose érezd rosszul magad, amikor egy patthelyzetben nem tudsz mást kínálni a társadnak az imatámogatáson kívül. Nagyon sokat tud ez jelenteni. Néha nincs is másra szüksége az embernek, mint tudni, hogy nincs egyedül, Isten látja őt, a szabadítás úton van, csak meg kell maradnia a hitben szilárdan.
Másrészt neked sem kell egyedül cipelned a sorsodat. Ha imára van szükséged, ne habozz, keress magad mellé egy vagy több társat. Az egymásért való imádkozás nem teher, nem áldozat, hanem a szeretet Istenével való összekapcsolódás, megtiszteltetés, ajándék – mindkettőtök számára.
Olasz Tímea
