Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztat a szégyen témája. Az, hogy ez a bennünk olykor annyira erősen munkálkodó érzés honnan is ered, és nekünk, keresztyéneknek mégis hogyan is kell erről gondolkodnunk a Biblia tanításának fényében.
A magyar nyelv szótára szerint a szégyen „erkölcsi szenny, mely becstelenséget, nyilvános megvetést és utálatot szokott vonni maga után, továbbá azon állapot, melybe valaki a miatt jut”. Sajnos már pici gyermekkorban találkozunk a szégyen fogalmával és érzésével. Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, hogy már apró totyogó gyermekként sokszor hallottam a kifejezést: szégyelld magad. És bár először nem tudjuk még, mit jelent, de felnőtt, sőt már tinikorunkra úgy megtanuljuk szégyellni magunkat, hogy az az életünk része lesz.
De mit is jelent szégyellni magam?
Azt, hogy rossz vagyok, elrontott vagyok, nem vagyok méltó arra, hogy szeressenek, hogy bárkinek szüksége legyen rám. És szép lassan ez lesz az önértékelésünk egyik alappillére, amire építkezünk. Sajnos a szégyenérzetünk egy része teljesen független attól, hogy mi mit tettünk vagy teszünk. Egy részét hozzuk magunkkal. Otthonról, egy részeges apától, egy depressziós anyától, a szegénységből, ami ellen talán a szüleink sem tehettek semmit. Hozzuk az iskolából, ahol a saját önértékelésével küzdő felsős iskolatárs megalázott, mert kisebbek és gyengébbek voltunk, és közben elhittük neki, hogy igaza van. Hogy ő jobban ismer, mert ő kívülről lát, és biztos mindenki azt látja, amit ő. Mert nem kaptunk sehonnan olyan megerősítést, visszajelzést, ami azt bizonyítja, hogy szerethetők vagyunk…
Egy idő után talán mi is megtanultuk ezt az érzést fegyverként használni, és mások ellen fordítani, azaz megszégyeníteni őket, mert így sokszor könnyebb elviselni a saját önértékelésünk hiányát.
Mit gondol vajon a Biblia a szégyenről? Bármilyen bűn elkövetése után a bűntudat érzése késztet arra, hogy bocsánatot kérjünk Istentől azért, hogy megbántottuk Őt vagy embertársainkat. Gyakran e két kifejezést – szégyen és bűntudat – egymás szinonimájaként használjuk, pedig az, ami e két kifejezés mögött van nagyon is különbözik.
A szégyen mindig az egyénre irányul, akire a szégyen kivetül. Őt bélyegzi meg: az egyén az, aki rossz, aki vállalhatatlan, aki nem méltó a család szeretetére, aki nem érdemli meg a közösség elfogadását. Ennek tükrében hívő keresztény emberként nehézséget okozhat elfogadni Isten szeretetét, mert úgy érezzük, nincs miért szeressen. Nem vagyok méltó rá. Hogyan is szeretne az Úr, aki tökéletes és jobban látja minden hibám, mint bárki más ezen a világon?
Ezzel szemben a bűntudat a cselekedetre irányul. Az a rossz, amit tettem, és azon holnap tudok változtatni. Ezért a ma tette miatt bocsánatot tudok kérni, és holnap csinálhatom jobban.
Van egy jó hírem, Isten látja és igazán tudja ki vagy. Neki nem kell egy rózsaszín szemüveg, hogy azon keresztül nézzen téged, mert ha nem tenné fel elborzadna attól, amit lát. Nem, Ő teremtett téged, és nagyon jól tudja, milyen vagy, ahogyan azt is, hogy milyen rögös út vezetett ahhoz a helyhez, ahol most vagy. Nagyon jól ismeri a szenvedéseidet, és veled együtt érez, veled együtt szenvedett, amikor te szenvedtél.
Isten megismerésével megismerheted önmagad, és mint a jól ismert mesében, amikor a foltmanó elmegy Éli mesterhez és egy idő után lehullanak róla a foltok, amiket a manótársai ragasztottak rá, úgy hullhatnak le rólunk is a mi szégyenláncaink is. Először szépen azok, amik legtávolabb vannak a szívünktől, és később azok is, amik a legmélyebben vannak, amik a legfájdalmasabbak. És végül az Úr szép lassan kiszabadít bennünket a szégyen fogságából, épp úgy, ahogyan egy drótkerítésbe tekeredett állatot kiszabadítanak a megmentői.
(Akit érdekel mélyebben a bűntudat és szégyen témaköre annak jó szívvel ajánlom Paul Tournier Igaz és hamis bűntudat című könyvét.)
Héder Karolina
