Amikor kátésként bekerültem a gyülekezetbe, sok tehetséges ember vett körül, akikre valamilyen szinten felnéztem, akiket talán csodáltam is. Aztán az ifiben, gyülekezeti szolgálatban bővült ez a kör. Később jött a teológia, a gyülekezetek, ahova kiszállásokat szerveztünk, ahol legációban szolgálhattam egy-egy ünnepen. Újabb és újabb emberek, akik Isten tehetséges szolgái voltak.
Volt, aki jól énekelt vagy szépen játszott hangszeren; valaki olyan jól tudta megszervezni a közösséget, hogy ha ő belépett valahova, akkor mindenki figyelte, amit mond; valaki olyan frappánsan, viccesen tudott fogalmazni, és olyan fesztelenül, minden izgalom nélkül beszélt sok-sok ember előtt, mintha csak a reggeli kávéja mellett beszélgetne valakivel; valaki olyan sok verset és egyéb irodalmi művet ismert, mindig tudott egy odaillő sort, mondatot idézni; valaki úgy tudott megjelenni, mintha épp mindig skatulyából húzták volna ki.
Azután megszülettek a gyerekeim, és egy újabb fejezet nyílt az életemben, egy újabb megbízást kaptam az Úrtól, ezzel egyidejűleg pedig bővült a mellettem megforduló tehetséges emberek köre olyan édesanyákkal, akik gyermeke mindenben jól fejlődik, mindent hamarabb csinál (még a kelleténél is), olyan ügyes. Emellett persze a háztartás is mindig makulátlan. Minden tiszta és fertőtlenítve van, miközben melegen tálalva a többfogásos ebéd.
Persze idővel rájöttem, hogy ezeknek az embereknek az élete sem tökéletes, de mindig ott volt bennem egy kisebbségi érzés, hogy én ezt sosem fogom ilyen jól csinálni. Bármiről is volt szó. Így aztán tele lettem megfelelési kényszerrel, stressz volt sok-sok munkám, szolgálatom kísérője, mert folyamatosan az dolgozott bennem, hogy én nem tudom olyan jól, mint mások.
Mostanában azonban újra és újra elém jön egy igerész, amely még ifisként került a kezembe először egy igéskártyán: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok…” (1Kor 15,10a). Csupán néhány szó, egy versnek is csak a fele, de mégis megállított. Az, aki vagyok, amilyen vagyok, az az Isten kegyelme. Az Ő kegyelme volt velem mindeddig a mögöttem lévő úton, és ez tette lehetővé, hogy azzá formálódjam, aki ma vagyok. Ez nem egy befejezett munka, nem vagyok még készen. De egy biztos: nem kell olyannak lennem, mint más. Tisztelhetem, becsülhetem őket, felnézhetek rájuk, de nem kell ők legyek.
Most pedig tanulom, hogy stressz nélkül végezzem azt, amit Isten rám bízott. Úgy, ahogyan én tudom elvégezni, és nem úgy, ahogyan más tenné. Most tanulom, hogy hol a határ aközött, hogy engedem, hogy engem formáljon az Isten, és aközött, hogy én próbálom magam olyanná tenni, mintha más ember lennék.
Kedves olvasó, Isten kegyelméből vagy az, aki vagy. Olyanná teremtett téged is, hogy el tudd végezni azt, amit rád bízott. Ne stresszelj azon, hogy más jobban elvégezné, ügyesebben megoldaná! Ha a te feladatod, tedd úgy, ahogyan te tudod, mert más úgy nem tudja.
Szemere Judit
