„Egész héten én vigyáztam a gyerekekre, az a minimum, hogy te vállalod a mai altatást.”
„Oké, hogy te főzöl minden nap, de azt észre sem veszed, hogy mindent én javítok meg a ház körül, és még sosem kellett kiürítened a kukákat?”
„Nemcsak főzök, hanem meg is tervezem, hogy mit együnk, és mindent beszerzek hozzá. Minden nap. Hát senki nem veszi észre, mennyit dolgozok?!”
Remélem, hogy nem tudsz azonosulni a fenti mondatokkal, de nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon könnyű beleesni abba a csapdába – főleg egy házastársi, de bármilyen emberek közti kapcsolatban –, hogy számon tartsuk a kapcsolatért tett erőfeszítéseket. Ha nem házastársakról van szó, akkor például azt, hogy ki az, aki gyakrabban ír üzenetet? Vagy gyakrabban kezdeményez személyes találkozót? Ki az, aki többet segít a másiknak? Viszonozva van-e minden szívesség és ajándék?
Ráadásul nem csak számolgatunk és pontozgatjuk a másikat és magunkat, jellemzően még túl is értékeljük a saját teljesítményünket, ahogyan arra egy klasszikus kutatás rámutatott, amit 1979-ben a kanadai Waterlooi Egyetemen végeztek. A kutatás során párokat arra kértek, százalékpontokban adják meg, hogy a házimunka milyen részét végzik tipikusan ők maguk. Amikor a párok százalékpontjait összeadták, az eredmény az esetek többségében jóval 100% fölött volt…
Bármennyire tipikus ez a hozzáállás, csendesen és észrevétlenül erodálja a szeretethez szükséges bizalmat és nagylelkűséget. A szeretet, ahogy Pál leírja az 1Korinthus 13,4-ben, nem a versengésről vagy annak méricsgéléséről szól, hogy ki tesz többet. A szeretet „nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel”. Amikor a szeretetünkbe felfuvalkodottság, büszkeség vegyül, és elismerést keresünk minden tettünkért, vagy irigység, ami miatt folyamatosan hasonlítgatunk, akkor teljesen célt tévesztettünk. Ha igazán szeretünk, akkor alázatosak vagyunk és adni akarunk, nem pedig elvenni, és közben folyamatosan a saját értékünket bizonygatni.
Ez különösen nehéz egy olyan kultúrában, amely nem értékeli az önfeláldozó szeretetet. Azt tanítja nekünk, hogy álljunk ki magunkért és ne engedjük, hogy lábbal tapossanak bennünket, vagy ne becsüljenek meg minket. Én magam is sokkal gyakrabban hangsúlyozom magamnak és másoknak is a határhúzás fontosságát. De tény, hogy a saját érdekeink túl erős képviselete eltorzíthatja a bibliai perspektívánkat, és még nehezebbé teheti az egónk háttérbe szorítását és az alázatosság megtanulását – pedig ezek amúgy is nehéz feladatok. Krisztus példája azonban arra emlékeztet bennünket, hogy az önzetlen szeretet nem gyengeség, hanem erő. Méghozzá olyan erő, amely képes átformálni szíveket és kapcsolatokat.
Ebben az adventben arra hívlak, hogy próbáljuk meg elutasítani a szeretetnek efféle eltorzulásait. És ehelyett tekintsünk Krisztus szeretetére, amely megalázta saját magát a jászolban, azért, hogy másokat, minket is, magához emeljen. Készüljünk így is Krisztus eljövetelének ünnepére: az egónk háttérbe szorításával, alázatosan, mások felemelésével.
Molnár-Kovács Dorottya
