Már megint itt hagyta a cipőjét az út közepén. Csak tudnám, miért is tartunk cipőspolcot, ha itt kell botorkálni a lábbelikben. Mi ez a sok sapka, kesztyű, semmit nem lehet a helyére tenni? Hányszor mondtam már el? A kávéscsésze persze a zongorán, mintha polc lenne. Miért nem lehet vigyázni rá? A koszos edény miért is nem kerül a mosogatóba? Már megint csupa cékla ez a ruha. Hogy tudja minden alkalommal leenni magát? A talpam meg még mindig fáj attól a tegnapi építőkockától. Azt is miért kellett széthagyni?
Vannak napok, amikor belépve a házba egyre csak zsörtölődöm magamban, mert ott vannak széthagyott dolgok, amelyek bosszantanak. Apró jelzései annak, hogy sokan élünk, és kicsit mindannyian szétszórtak vagyunk, olykor figyelmetlenek. Amikor pedig sok a feladat, és semmiképpen nem tudok a végére érni, ez a sok bosszantó apróság teljesen ki tud hozni a béketűrésemből, és végtelenül türelmetlenné válok a társammal, a gyermekeimmel. Ingerültté válok és minden apróságon felhúzom magam. Aztán az Úr oly sokszor emlékeztet, hogy mennyi mindent engedett már el nekem, hogy mennyi mindenre hívott már Ő, amit én újra és újra elhalasztok, megfeledkezem róla. Mennyi mulasztás van az én életemben irányába, és Ő mégsem válik türelmetlenné, mert a szeretet türelmes. Ilyenkor erőt kapok, hogy elengedjem mások mulasztását irányomban. S ahogy felülemelkedem egy-egy apróságon, szinte szemmel láthatóan születik a béke.
Szemere Judit
