Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy csodálatos érzés megtapasztalni, amikor Isten szeretete cselekszik az életünkben. És ha nagyon őszinték vagyunk, akkor csendben azt is bevalljuk, hogy ez egyben félelemmel is tölt el bennünket. Hiszen ilyenkor (általában) szembesülünk a határainkkal, a körülményeink törékenységével, azzal, hogy valójában mennyi dologra nincs is ráhatásunk, és hogy mekkora bátorságra is van szükségünk ahhoz, hogy ténylegesen az Úr tenyerén legyünk. Nem fészkelődve, nem szorongatva egy-egy élethelyzetet, hanem egyszerűen csak engedve, hogy akkor most az Úr cselekedjen az életünkben.
A jó hír, hogy Isten jól ismer bennünket. Tudja, hogy mennyire görcsösen kapaszkodunk az illúzióba, hogy az életünk dolgait kézben tartsuk. Tudja, hogy mennyire nehéz időnként egy mustármagnyi hitet összekaparni a remegő szívünkből…
Menjünk ma oda az Úr elé, és tegyük le a kezébe ezt az ösztönös bizalmatlanságunkat! Valljuk meg, hogy olyan nagyon félünk csak Rá hagyatkozni ebben az életben, és kérjük, hogy segítsen nekünk ebben változni. Segítsen elhinni, hogy a világmindenséghez mérve a mi kis nüansznyi életünket, gondjainkat, próbáinkat, érzéseinket Ő látja.
Szeret bennünket, hát hogyan hagyna magunkra?
„Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva.” (Lk 12,7)
Merjük ezt elhinni!
Szaniszló-Papp Adrien
