Amikor a szeretet szót hallom, nem éppen a sírás jut eszembe. Legalábbis nem elsőre. Talán második gondolatra már igen. Mert ha jobban belegondolok, legtöbbször a szeretteim miatt sírok. Nem csupán azért, mert elveszítem őket. Nem azért, mert bántanak. És nem is azért, mert reménytelenül menthetetlen esetek lennének. Sőt! A múltban sírva fakadtam a gyermekem vagy a párom miatt, mert:
- megszületett és velem, mellettem van;
- beteg lett, és rosszul érezte magát vagy fájdalma volt és ő is sírt;
- random, különösebb ok nélkül megölelt;
- ajándékot készített nekem, váratlanul meglepett;
- csokival dobált, amikor hisztiztem (ez nem fájt, hanem jól esett);
- megtanult valami újat és csillogó szemmel mutatta meg;
- mások bántották és rém rosszul érezte magát;
- boldog volt;
- büszke voltam valamire, amit elért…
Sorolhatnánk a végtelenségig. Szeretem őket, ezért néha sírunk együtt. Van, amikor kacagva, és van, amikor fájdalommal. A sírás jelzi, hogy itt valami különleges, rendkívüli dolog történt, és szükség van rá, hogy az érzelmeink kifejezésre juthassanak, majd lecsillapodva visszaálljon a lelki egyensúlyunk. Az együtt sírás nem csupán megnyugtat minket, hanem valahogy még jobban összekovácsol a másikkal. Egy kívülállónak ez gyengeségnek tűnhet. Mégis, a szeretetnek ez a bensőséges, mélységes pillanata ott marad jelzőfényként az életünkben: közösen sírtunk valamiért, ami így mindkettőnk számára fontossá vált.
Kedves Tesó, engedd meg magadnak ezt a fajta „gyengeséget” a szeretteidért, a szeretteiddel! A szeretet sír, de ettől nem szégyenül meg.
Nigriny-Demeter Adrienn
