Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, akinek nagy fájdalma, hogy gyermeke olyan utakon jár, amelyet édesanyaként nem helyeselhet. Kárt okoz másoknak, önmagának és ezzel kínozza a családját, de legfőképp az édesanyját. És igen, mindig ki tudja magyarázni magát a kínos helyzetekből: nem vállalja a felelősséget a tetteiért, mindig más a hibás, ő csak a körülmények áldozata. Az emberek többsége legyint rá, már lemondtak róla. Ha meghallják a nevét, csak szkeptikusan elhúzzák a szájukat. De nem úgy az anyukája! Ő mindig, minden körülmények között hinni fogja, hogy a fia megváltozik, jó útra tér. Bármit is tett vagy fog tenni, édesanyaként nem tudja azt nem megbocsátani. Képtelen nem hinni abban, hogy egyszer csak a dolgok jóra fordulnak majd a gyermeke életében.
Isten is vajon így tekint ránk szerető Atyaként? Nézi, ahogy bukdácsolunk, látván, hogy teljesen rossz irányba tartunk, és mindennek ellenére hiszi-e, hogy egy napon lesz ez jobb? A Szeretet tényleg mindent (is) elhisz? Mindig úgy képzeltem el az Istent, mint aki látja az összes utat, amin járhatok, az összes döntést, amit lehetőségem van meghozni, és tudja, melyik döntésem lenne helyes vagy helytelen. De helyettem Ő nem cselekszik. Úgy vélem, hogy a Szeretet mindig hinni fog, a legeslegnagyobb bizonytalanságban, a leginkább reménytelen helyzetben is. Atyánk ismer minket, ismeri minden hibánkat és mégis bízik abban, hogy a következő döntésünk helyes lesz. Lehet, hogy csalódni fog, újra és újra, majd ismét és megint – mert valljuk be, néha olyan reménytelen esetek vagyunk. De mégis annyira hisz bennünk, hogy elküldte hozzánk a Fiát.
Olyan közel az ünnep. Micsoda lehetőség ez számunkra! Lehetnénk „jó” gyermekei édesanyáinknak, lehetünk „jó” gyermeke Mennyei Atyánknak. Ma ismét van módunk helyesen dönteni, visszatérni tékozló fiúként és belesimulni az anyai/atyai szerető ölelésbe.
Nigriny-Demeter Adrienn
