A gyülekezetben, ahová járunk van egy szép szokás, hogy az úrvacsorás istentiszteletek alkalmával a lelkész mindenkinek mond egy igét. Bevallom, ilyenkor rendre elérzékenyülök, az egésznek a hangulata annyira hálára indító. Maga az úrvacsora és annak jelentősége, az ige, ami valahogy mindig betalál, és hogy ezt nem egyszerűen hallom valahol, hanem valaki dedikáltan, a szemembe nézve nekem mondja. Szinte beleborzongok annyira szép az egész.
Sokszor eszembe jut, hogy milyen érzés lenne, ha egyszer maga Jézus lépne oda hozzám, nézne rám, fogná meg a kezem, és mondana nekem egy nagyon személyes mondatot. Csak egy mondatot, ami irányt mutatna, ami kétségtelenül nekem szólna. Mint ahogy megtörtént ez a földi küldetése alkalmával számtalanszor, hogy váratlanul megállt valaki mellett és csak neki személyesen mondott valamit. Valamit, ami mindenki számára csupán szavak halmaza lett volna, de annak az egy embernek a világot jelenthette.
Így szinte robogva az adventi időszakon át, talán velem együtt sokan kicsit azt érzik, hogy ez az advent is oda van már. Idén sem sikerült elcsendesedni, idén is csak a rohanás, a fáradtság jellemzi ezeket a különleges napokat. Pedig nem így szerettük volna. Csak hát az egész világ úgy van berendezkedve, hogy az év végi hajtás mára egy teljesen elfogadott jelenség mind a munkahelyeken, mind a magánéletben. Küzdeni ellene pedig kicsit olyan – most úgy érzem –, mint árral szemben úszni… És kicsit úgy is érzem, hogy az elcsendesedés ilyenkor csak egy újabb feladat lett azon a bizonyos soha véget nem érős listán. Egy elvárássá változott, aminek megint csak nem tudok megfelelni.
Biztos vagyok benne, hogy Jézus nem ilyen erőltetett elcsendesedésben vergődve akar bennünket látni. Biztos vagyok benne, hogy Ő lát bennünket, tudja miben vagyunk, és látja az igyekezetünket is. Lehet, hogy az adventünk rohanás, de ennek oka van. És Ő ezt az okot is látja. Ahogy látta például a samáriai asszony, Zákeus vagy épp a házasságtörő asszony életében is az okokat, körülményeket.
Ma nem szeretném kergetni a meghittséget, a hangolódás elképzelt ideáit. Egyszerűen kifáradva, kimerülve engedni akarom, hogy Jézus elfogadása, szeretete körülvegyen. És ha jobban belegondolok: ennél csodálatosabb dolog ma nem is történhet velem. De ezt észre kell vennem, meg kell engednem Neki! Ehhez pedig csak az kell, hogy Rá nyitott szívvel és szemmel járjam a világot, végezzem a dolgomat. Hogy észrevegyem, ha mellém lép, hogy szóljon hozzám, felfogjam, hogy Ő most nekem szólt, és felismerjem a hangját.
Őszintén kívánom, hogy ezt észre tudjam venni. Észre tudd venni.
Szaniszló-Papp Adrien
