Van a pszichológiában egy manapság felkapott fogalom, ez pedig a határhúzás. Ez arról szól, hogy képesek legyünk a kapcsolatainkban egy egészséges, kényelmes érzelmi és fizikai létet fenntartani. A határhúzás azt jelenti, hogy merjünk nemet mondani, azokban a helyzetekben, amik kényelmetlenek, lehetőséget ad távozni onnan, ahol fájdalom ér.
Pál a Korinthusbeliekhez írott 13-ik levelében kétszer is említi, hogy a „A szeretet hosszútűrő”, és hogy a szeretet „mindent eltűr”. Bár látszólag ez a két kijelentés és a határhúzás fogalma egymásnak az ellentétei, de úgy vélem, épp ellenkezőleg: igencsak megférnek egymás mellett a mi emberi életünkben. A határhúzás lehetőségében számomra megcsillan magának az Istennek a felénk áramló végtelen szeretete. Azé a mindenható Istené, aki ismeri az emberi természetet, ismeri a tűrőképességeinket, és megengedi, hogy azt mondjam, ha kell: „Nem”. Isten szeretete mindent eltűr, az én emberi, gyarló szeretetem nem. Ugyanis nem minden hozzám szegezett megjegyzés mögött húzódik szeretet, és nem minden felém irányuló fizikai cselekedetet hajt a jó szándék. És ahol nincs szeretet, onnan távozhatok.
Azt pedig, hogy én békével távozom vagy vissza szúrok, azt a bennem élő szeretet fogja megindítani. Ugyanez a szeretet képes észrevenni, hogy honnan érdemes távozni, és hol szükséges még kitartani. Ez a fenntről áramló, végtelen szeretet mutatja meg, hogy hol van szükség még az én alázatomra, arra, hogy több szeretet adjak, és hol érdemes azt mondanom, nekem ez már fáj, távozom. Isten végtelen szeretete nem bánja, ha nem tudok úgy szeretni, mint Ő. De egyúttal képes is átjárni a szívemet, és feltölteni a szeretettankomat, hogy áthidalja a nehézségeket.
Hiszem, hogy ugyanez a szeretet egy bölcs szemüveget helyez a szívünkre, amivel meg tudjuk különböztetni, hogy mikor húzzuk meg azt a bizonyos határt, és mikor kérjünk erőt a további kitartáshoz.
Böszörményi-Bálint Eszter
