Az utóbbi időben arról szólt a hitéletem, hogy nehéz kérdéseken gondolkodtam. Talán időnként elkerülhetetlen felülni egy ilyen vonatra, de azt hiszem, készen állok a leszállásra. Épp ezért mostanában jobban rezonálnak velem azok a gondolatok, amelyek arról szólnak, hogy nem olyan bonyolult ez az egész, mint ahogyan sokszor én hiszem. Csak szeretni kell Istent és kész. Gyönyörködni benne, és valódi örömet és hálát érezni Jézus áldozata miatt. Azt mondják, ennek az őszinte örömnek az átélése nélkül pont a lényeget hagynánk ki a keresztyénségünkből.
Na most, tudom, hogy a valami miatti őszinte öröm érzésére törekedni olyasminek az erőltetése, amit valószínűleg lehetetlen erőltetni. De mégis, ha egyszer vágyat érzek erre az örömre, akkor engedtessék meg, hogy ezt a vágyat a bennem munkáló Szentléleknek tulajdonítsam. A vágy az örömre egyszersmind meghívás is lehet rá.
Szóval ott tartok, hogy el akarom engedni egy pillanatra a gondolkodást a teremtésről és a bibliai történetek jelentéséről, az okoskodást morális kérdésekről, és egyszerűen csak örülni annak, hogy én is Krisztus megváltott gyermeke lehetek. Örülni amúgy nem olyan nehéz feladat számomra, de a megváltás tényének örülni túlságosan elvont ahhoz, hogy igazán sikerüljön.
Ebben a lelkületben jutottam el Marilynne Robinson Gileád című regényében ahhoz a részhez, amelyben a főhős, John Ames, a haldokló idős lelkész ennek egy olyan aspektusáról elmélkedik, amelynek eddig még nem szenteltem túl sok figyelmet: nem a mi örömünkről Istenben, hanem Isten öröméről bennünk. Kálvin gondolatára reflektál, aki az életet egy színpadi játékhoz hasonlítja, amelyben Isten a közönség – de nem szigorú, bíráskodó szemlélő, hanem olyan, aki esztétikai gyönyörrel figyel bennünket. Felveti, hogy a világ Isten örömére létezik, persze nem egyszerű értelemben, hanem úgy, ahogyan egy szülő örömét leli a gyermekében, még akkor is, ha időnként tüske a szívében.
Annak az Istennek a képe, aki örömét leli bennünk, engem is mosolygásra ösztönöz. Túlnyúl az erőlködésemen és a vágyamon, hogy előhívjak és megéljek egy érzést, és egyszerűen megérint. Ha Isten örömét leli bennünk, és bennem, akkor a szeretetet és az őszinte öröm érzéseit talán nem is elérni kell, hanem elsősorban elfogadni. Az Isten imádata és dicsőítése pedig bizonyosan nem arról kell, hogy szóljon, hogy – ha nem is tudatosan, de – megpróbálok eljutni egy bizonyos lelkiállapotba, egy bizonyos ismerős jó érzéshez, hanem megnyugodhatok abban a gondolatban, hogy Isten már most is, így is gyönyörködik bennem. És valahogy, ahogy ezen gondolkodom, az én szívem is tele lesz szeretettel iránta. Viszontszeretni szinte magától megy.
Molnár-Kovács Dorottya
