Mindig nagyon várom a böjti napokat, mert ilyenkor lehetőségem van egy kicsit megállni, újra rendezni a soraimat, időt tölteni Istennel, várni, kutatni, hogy milyen tervei vannak velem.
Legutóbb is úgy terveztem, hogy majd jó sokat leszek csendben, igét tanulmányozok, imádkozom, nagyokat sétálok – csak én és az Úr. Ehhez képest újra és újra azon kaptam magam, hogy emberekkel vagyok körülvéve, egyik szolgálatból csöppenek a másikba, és csak nagy nehezen sikerül dedikált időket kiszakítanom arra, hogy Istennel kettesben töltsek időt. Amikor ezt szóvá tettem az Úrnak, egy József Attila idézetet kaptam válaszul: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.”.
Igen, szükség van a csendre, a feltöltődésre, a találkozásra Istennel, de az ember hajlamos beleragadni abba, hogy ez róla szól. Hogy az Ige őt vezeti, figyelmezteti, bátorítja, erősíti; az imádság által ő jut előrébb; az igazi közösség azoknak a társasága, akik az ő életét teszik gazdagabbá.
Istennek jóval nagyobb szabású tervei vannak annál, mint hogy mi milyen módon valósítsuk meg vagy hogyan fejlesszük önmagunkat. Első körben persze minket akar megszólítani, megtisztítani, előnyösebb helyzetbe segíteni, de ez mindig csak a kezdet.
Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. (Ézs 42,6)
Az Istennel töltött idő sosem csak rólunk szól. Először megajándékoz minket, aztán bennünk megajándékozza azokat, akik Hozzá tartoznak. Megvilágosít minket, majd ezt a fényt rajtunk keresztül tovább küldi azoknak, akik még sötétségben botorkálnak. Ha az áldás elakad bennünk, az nem félsiker, hanem legjobb esetben is csak egy aprócska korty a teljességből. Isten ajándékai ugyanis jobban gazdagítják azt, aki kapja és továbbadja azokat, mint aki csak átveszi és élvezi.
Igével táplálkozom, imádsággal lélegzem, közösségben élek, szolgálatban növekszem – fogalmaztuk meg sok évvel ezelőtt. És valóban, szolgálatban növekszünk. A legmélyebb tanulságokat, az igazán életformáló istenélményeket nem a csendben kapjuk, hanem munka közben szerezzük. Isten nagyon jó pedagógus, egyik legjellemzőbb munkamódszere, hogy jóval magasabbra teszi a lécet, mint amire meglévő képességeinkből futja. Az első és egyben legnehezebb lépés mindig az, hogy az ember elhiggye: ahova az Úr vezet, ott gondoskodik. A maga részéről minden szükséges eszközt, időt, lehetőséget, képességet, társat megad ahhoz, hogy a küldetés elérje a kívánt célját.
Az pedig, hogy mi nem főúri páholyból, hanem közvetlen közelről szemlélhetjük Isten kibeszélhetetlen dolgait, már csak hab a tortán.
Kedves Tesónk! A következő hetekben arra hívunk téged, hogy tarts velünk, kukkants bele Isten lehetetlen(nek tűnő) küldetéseibe! Figyeld meg, micsoda dolgokon mentek át azok, akik meghallották a hívást, ezekben mi volt az ő részük és mennyi az Istené!
Ezzel egyidőben keresd a magad elhívását, akár hosszútávra, akár csak az itt és mostra vonatkozóan. És ne nagyon lepődj meg, ha Isten azt mondja: oké, ha növekedni akarsz hitben, gyere velem, mondom, mi a feladat!
Még egy javaslat: ne döntsd el előre, hogy miről akarsz lemondani ezekben a napokban! Ha felfedezed, hogy épp miben számít rád az Úr, és kész is leszel beleállni, tudni fogod, hogy mit kell beáldoznod az eredmény érdekében!
Indulásként következzen egy feladat: a mai napon jegyezd fel magadnak azokat a pillanatokat, amikor tapasztalhatóan áldás, ajándék, világosság lehettél valaki életében, legyen az akármennyire kicsi dolog is. Minden tétel után írd oda: Köszönöm, Jézus!
Olasz Tímea
