Tavasz van. Ilyenkor újjáéled a természet. A fák már kivirágoztak (sajnos le is fagytak), a kerti- és vadvirágok gyönyörű színekkel kápráztatnak el bennünket, a madarak kikeltik fiókáikat, az állatvilágban megszületnek a kicsinyek. És az évnek ebben a szakaszában ünnepli a keresztyénség is Jézus feltámadásának ünnepét. Isten Fiáét, akit az emberi gonoszság keresztre feszített, akit eltemettek, de a harmadik napon kijött a sírból élve, győztesen. Szép történet az Isten-emberről, akin nem fogott a halál. Aki legyőzte a legyőzhetetlent.
Talán vagyunk még olyanok, akik ezt őszintén hisszük. De olyan ember egyre kevesebb akad, aki azt is hiszi, hogy ennek a feltámadásnak van köze hozzánk. A természet, az újjáéled, hiszen a tél után minden évben eljön a tavasz. Jézus is feltámadhatott, hiszen Isten volt, megtehette. De hogy ránk is vár valami a halál után, az egészen más kérdés. Az nem bizonyítható, vagy ahogy nálunk faluhelyen mondogatják: „tiszteletes, nem jött még onnét vissza senki”. A halál körbevesz minket. Naponta halljuk, hogy hányan halnak meg balesetben, betegségben, háborúban. Ezt már megszoktuk. Aztán néha megráz minket egy barát, egy közeli ismerős, egy családtag halála. Ez sokkal fájdalmasabb érzés. És egészen ritkán eszünkbe jut, hogy egyszer majd lesz olyan idő, amikor nem leszünk, mert mi is meghalunk. Ezzel a gondolattal a legnehezebb megbirkózni.
Ezékiel próféta még ennél is nagyobb léptékben szembesült a halállal: a népét gyászolta. Országát ugyanis ellenség foglalta el, a királyt megölték, a templomot lerombolták, a népet pedig fogságba vitték. Megszűnt az állam, a vallás, nem volt többé nép. Teljesnek látszott a halál. Ebben a helyzetben szólította meg őt Isten:
„Az Úr megragadott engem; elvitt engem az Úr lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, Uram, te tudod!” (Ez 37,1–3)
Ezékiel sem nagyon hitte, hogy ebből a helyzetből még van kiút. De nem is zárkózik el kategorikusan. A racionális válasz az lett volna: „Nem! Ezek a száraz csontok már nem fognak élni soha.”. De a próféta nyitva hagyja az ajtót Isten előtt: „Én nem tudom, hogy lehet-e élet a száraz csontokból. De Te, Uram, tudsz csodát tenni!”. Aki életet teremtett, az ne tudna a teljes pusztulás után is életet adni? És megtörténik a csoda:
„Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt.” (Ez 37,10)
Isten legyőzi a halált egy nép életében is: a fogságba vitt nép évtizedek múlva hazatért, felépítette a templomát, megszervezte önmagát. Újra élt. És él azóta is.
Istennek az elmúlás felett van hatalma a személyes életemben is. Én nem győzhetem le a halált, de Isten igen. Ő az élet Ura, és ha Ő akar, életet adhat nekem is, neked is. Mindenkinek, aki Benne hisz. Ezért olyan hatalmas hír Jézus feltámadása. Isten Fia legyőzte a halált a mi életünkben is bizonyítva, hogy van élet a halál után. Ezért olyan csodálatos ünnep a húsvét. Krisztus feltámadása annak a jele, hogy az élet győz. Mi pedig őszintén örülhetünk és boldogan élhetünk a feltámadott Krisztussal együtt.
Áldott feltámadás ünnepet!
Kacsó Géza
