avagy a lelkészfeleségi lét szépségei és nehézségei
Rég nem ragadtam már billentyűzetet, mert a velünk történtek – amikről majd később még biztosan írok – nem engedték szabadságra a gondolataimat. Most viszont, amikor ez a téma elém került és „lecsaphattam rá”, tetszett a gondolat, hogy esetleg motiválhatok valakit az írásommal.
Lelkészfeleség vagyok! A legelső dolog, ami eszembe jut erről, hogy én vagyok a lelkész lelkigondozója. Többek között rajtam múlik a lelkipásztor testi-lelki jóléte, és ezáltal a gyülekezetben végzett szolgálatának a stabilitása, esetenként minősége is, ezért ha én nem vagyok rendben, neki is nehezebb dolga van. Sosem gondoltam, hogy ekkora felelősség lelkészfeleségnek lenni.
Már fiatal koromban tudtam, amikor Isten megszólított és elhívott, hogy különleges terve van velem! Akkoriban volt egy pánikbetegségem, ami minden istentiszteleten, ifin, vagy bármilyen összejövetelen arra késztetett, hogy leghátra, legszélre, a kijárathoz legközelebb foglaljak helyet. Szó sem lehetett róla, hogy az első padban üljek, és ha valamiért mégis odakényszerültem, gyötrelmes tusakodás kísérte végig az ottlétemet, és úgy éreztem, a pánik bármikor eluralkodhat rajtam. Volt, hogy ki kellett mennem, és olyan is volt, hogy kellő békességet kaptam a magamban mormolt imák hatására, csakis kegyelemből!
Azt viszont nem gondoltam, hogy az Úr vicces kedvében lesz, mikor összehoz egy lelkésszel, ezáltal arra „ítélve”, hogy életem hátralévő részét a szószék mellett vagy éppen az első sorban töltsem. Ha azt hiszed, hogy Isten gonoszul dörzsöli a tenyerét, hogy jól megszorongathat, amikor egy-egy olyan próbatétel által a legnagyobb gyengeségedet érinti, tévedsz! Gondolj rá teljesen más szemszögből: Ő ismeri a gyengeségeidet, és éppen erősíteni akar, hogy legyőzhesd a saját határaidat, amelyekről eddig azt hitted, képtelen vagy rá! A pánik számomra sem múlt el egyből, de tudtam, hogy terve van velem, ezért erőt is fog adni. Eleinte gyakran éreztem kellemetlen szorongást, és ez teljesen elvette a figyelmemet, aztán rájöttem egy nagy igazságra: szolgálni akarok, és azzal nem szolgálhatok, ha sokáig ebben az állapotban hagyom magam. Lehetséges, hogy elkísér ez a tövis és talán míg élek, velem marad, de imában nyert csata minden alkalom, amikor fölé kerekedek, kegyelemből.
Régi mondás, hogy a parókia falai üvegből vannak, de manapság is helytálló. Sokan szeretnék látni, mi zajlik a négy fal között, de biztosan csalódás éri őket most, amikor leírom, hogy többnyire ugyanaz, mint más családokban: vezetjük a háztartást, neveljük a gyerekeket, egymást szeretjük, néha civakodunk, de a legfőbb, hogy az Urat szolgáljuk és minden erőnkkel igyekszünk ezekben a feladatainkban helytállni. Ugyanis a szűk családon kívül ránk még párszáz másik ember is bízatott, ők a nagy család része, ahol én, mint a pásztor jobb keze, példát kell(ene), hogy mutassak… Na, ez még csak a nehéz… Ha nem lenne Krisztus az alapom és a példaképem, ideig-óráig bírnám csak a látszatot fenntartani, és mindig csak a szépet s jót mutatni. Így viszont időnként láthatja a gyülekezet az elköteleződés mellett, a mögöttes tartalmat: nehézséget a helyes egyensúlyban, könnyeket a gyászban, roskadozó lábakat a terhek alatt, egyszóval az embert. Hízelgő, mikor egy-egy emberben tudatosul, hogy én nem vagyok lelkész, pedig ők annak hittek a megnyilvánulásaim alapján. Ebben is ott a lehetőség az elbizakodottságra, vagy az alázattal tovább folytatott szolgálatra. Rajtam múlik, mi mellett döntök. Sokszor küzdelem annak az igének a megélése is, amit a Máté 20,26-ban olvasunk: „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok”, de a tiszteletesasszonyi mivoltom éppen ennek a tanulása – legalábbis szívvel lélekkel ezen igyekszem.
Jézus a példa ebben is. Engedte a körülötte levőknek, hogy lássák emberi arcát, lássák, ha valami bántja, dühös, vagy örül egy megtérőnek, miközben szolgálta a körülötte lévőket. Krisztus tükörképe akarok lenni, hogy ne botránkozást keltsek, hanem béketeremtő és olyan ember legyek, akinek jó a közelében lenni.
Folyamatos hullámzás a szépség és nehézség között különbséget tenni, mert a mi életünkben ez a kettő kéz a kézben jár. Ha valami nem jár erőfeszítéssel, akkor nem valószínű, hogy mély szépséget hordoz magában, és attól, hogy valami nagyon szépnek tűnik, a mögöttes erőfeszítéseket és nehézségeket csak nagyon kevesen látják.
Egyszóval nehéz, de ki-ki cipeli a maga keresztjét. Lehetsz példamutató a hentes feleségeként, vagy a manikűrös férjeként. Lehetsz Krisztusra mutató bármilyen élethelyzetben vagy helyszínen. Hidd el, jó érzéssel fog eltölteni, és a végén úgyis csak az fog számítani, Krisztus mit gondol rólad, nem pedig a világ. Talán épp ezt a megfelelési kényszert kell most letenned velem együtt, mert küzdelmes és fárasztó folyton a kívülállók kegyeit keresni, akiknek az ítélkezés igazán jól megy, és amúgy is lehetetlen mindenki tetszését elnyerni, legyél akármilyen jó keresztény. Tapasztalat.
Téged érdekeljen és értékeljen csak az Úr! Keresd az Ő kedvét, akaratát, és hidd el, Ő a legőszintébb énedet szeretné látni! Hiszem, hogy értékeli az igyekezetünket, legyen az akármilyen volumenű, és a lépésről lépésre haladás is épp oda visz, ahová a gyors léptek. A szolgálata mindenkinek más, kinek-kinek a saját ajándékai, tálentumai szerint, mégis egy legyen a cél: Isten tetszését keresni és az Ő országát építeni. Én ezen munkálkodom, kegyelemből.
Hidi Erika
